Két portré

Vörösmarty Mihály a középiskolában

A Szózat írója - tudja ezt a százötven éve meghalt Vörösmarty Mihályról minden magyar középiskolás. S a legtöbben tudják "állandó jelzőit" is: a kiteljesedett magyar romantika legnagyobb alakja, a "nemzeti eposz" megalkotója. Az irodalom iránt érdeklődő tanulók részletes életrajzot, egy-két memoritert is el tudnak mondani. "Mi dolgunk a világon? küzdeni, / Erőnk szerint a legnemesbekért" - de a jelentés elvész a szerkezet elemzésében.

Lapozgatva a ma leginkább használt középiskolai irodalomtankönyvekben és szöveggyűjteményekben - s saját nem is olyan régi emlékeimben -, ez tűnik fel elsőnek: a sok adat, szerkezeti és stilisztikai elemzés mögött feldolgozatlan marad a gondolat. "Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a hideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett" - hallgattuk az egyik órán Bessenyei Ferenc előadásában A vén cigány keserű szavait, és bevallom, akkor nem értettem az őrületet. De nem is volt időm elgondolkodni rajta, mert a refrénnel, a rapszódia tér-idő szerkezetével kellett foglalkozni. Ahogyan az aktuális Nemzeti Alaptanterv megfogalmazza, a cél Vörösmarty Mihály alkotói portréjának megrajzolása (Csongor és Tünde, A vén cigány és még két verse). Ám hiába minden szorgalom, ha csupán az írói pályát nézzük, és nem a pályát az íróval. Az a diák, aki ma a szöveggyűjtemények versei alapján mégis megismerni igyekszik Vörösmarty Mihályt, furcsa, töredezett és színtelen képet tud csak összerakni, valamit a romantika kötelező lelkesedéséből, egy bús-szerelmes férfiszívből és egy megbomlott, vizionáló elméből.

Igaz, a modern irodalomtudomány szerint el kell választani az alkotót művétől - amikor egy különálló szöveget elemzünk, de nem, amikor a magyar romantika legnagyobb alakjának portréját szeretnénk megfesteni. A romantikáét, amikor sorsfordító tettek és nemes eszmék születtek, s ezek mozgattak, határoztak meg minden életutat.

A két világháború között, amikor még egészen más kritikai szemlélet uralkodott, az egyik legszínvonalasabb középiskola, a pesti piarista gimnázium tanára, Sík Sándor rendtársával, Prónai Antallal szerkesztett egy szöveggyűjteményt, amely - ahogyan fogalmazott előszavában - "a pillanatnyi szükségletnek óhajt megfelelni". Néhány évvel a Magyar irodalomtörténeti olvasókönyv (1922) megszületése után Sík Sándor átdolgozta, a szöveggyűjteményhez igazította Prónai Antal A magyar irodalom története (1928) című tankönyvét is. "Vörösmarty mint ember is a legkiválóbb magyar férfiak közé tartozik; egyenes, őszinte, tartózkodó modorú, de önérzetes minden önhittség nélkül - olvashatjuk benne a nagy író valódi portréját. - Külső viselkedésében semmi sem sejteti kora egyik legkiválóbb emberét. Azon ritka emberek közé tartozott, kiknek nincsenek ellenségeik, akiket mindenki tisztel és becsül." S a valóban részletes életrajz, a minden területre kiterjedő műismertetések mögött kibontakozik az ember is, aki tartalmat vitt a formába, aki életével meg is valósította azokat az eszméket, amelyekről írt.

Nem tudhatjuk, miként elemezték Sík Sándor óráin az olvasókönyv szövegeit, de az már a tankönyvből kiderül, a diákoknak szembe kellett nézniük a versekben felmerülő erkölcsi, eszmei kérdésekkel. És a szöveggyűjtemény felmutatta Vörösmarty Mihály személyiségének minden darabját. Nem csak bús szerelmet, de például a kedves iróniát is: "Az egekre, Peti fiam, / meg ne halj, / Annyi benned a sóhajtás, / Mint a raj. / Átidézzem tán Juliskát? / Láthatnád? / Szól mogorván Péter urfi: / Hol van hát?" Nemcsak a romantikus lelkesedést, de a mély meggyőződést is: "Kié e hon, ha nem a miénk? / Ha érte mindent megtevénk, / Ha tiszta kézzel áldozánk, / S lettünk, mi eddig nem valánk: / Nincs hatalom, / Mely visszanyom."

(kácser)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu