Dolgaim elől rejtegetlek

"Hogy valljalak, tagadjalak..."

József Attila hívő hitetlensége

József Attilát évtizedekig mint ateista proletárköltőt állították elénk, és Istenhez fűződő kapcsolatának beható tanulmányozása máig várat magára. E hiánypótlás szellemében - a költő születésének századik évfordulója előtt tisztelegve - minden hónapban megismerkedhetünk József Attila egy-egy Isten-kereső versével, melyeket magyar költők felkérésünkre írt elemzései, vallomásai bontanak ki.

Az elmúlt évtizedekben, főleg a rendszerváltozás óta számos szakszerű írás foglalkozott József Attilaéletművének teljesebb feltárásával: elemzik világnézeti fejlődését, a marxizmus és a freudizmus mellett más modern filozófiai irányzatokkal kialakított kapcsolatát (Bergson hatása, az egzisztencializmus). Sík Sándor úttörő tanulmánya után néhányan foglalkoztak már a költő "istenes" verseivel is. Szakemberek helyes megfigyelését osztva magam is úgy gondolom, hogy az istenes versek jelenléte József Attila költészetében nem olyan folyamatos, mint azt Sík Sándor vélte, főleg pedig meg kell különböztetnünk az 1922-25 közötti, mintegy negyedszáz "istenes" vers tartalmát és hangvételét a késői versek istenélményétől és istenképétől. A fiatalkoriakat a játékos, gyermeki hang jellemzi, az utolsók tragikusabbak, összetettebbek: a tagadás, az üresség és a nihil kísértése, a bűntudat, a szeretetvágy és az anyakomplexum felerősödése belejátszik az "Istenhez kiáltó árva" istenélményébe és istenképébe.

Most két késői nagy verséhez (Nem emel föl, Bukj föl az árból) fűznék széljegyzeteket Beney Zsuzsa és Németh G. Béla elemzéseit kiegészítve, illetve az utóbbit bírálva.

A Nem emel föl című verse megszületésekor Attila dacosan és kihívóan magyarázta Vágó Mártának, hogy Istenre megint szüksége van verseiben, hiába "épült le" az analízisben. Vágó Márta szerint "a verset óriási teljesítménynek érezte". Németh G. Béla "kétségbeesetten istenteremtő könyörgésként" jellemezte a verset, amelyben a hitetlenül is hívő költő így kiált Istenhez:

Nem emel föl már senki sem

belenehezültem a sárba,

fogadj fiadnak Istenem,

hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,

s amire kényszerítnek engem,

hogy valljalak, tagadjalak,

segíts meg mindkét szükségemben...

Paradox könyörgés: "hogy valljalak, tagadjalak..." Ez a hitetlenül is hívő Adyra emlékeztet.

Igazában a hit és a hitetlenség határvonala valamennyiünk szívén keresztül húzódik. A modern világban - amint Joseph Ratzinger bíboros magyarázta - a hívő is ki van téve a hitetlenség kísértésének, ugyanakkor a hitetlent is "kísértheti" a hit, amikor az élet végső értelmét keresi. Igazában a hit és a hitetlenség nem egy formulában fejeződik ki, hanem a szívben (J. F. Six). Ha József Attila fiatalkori versében azt írta, hogy Istent "tetten érte szívében", később pedig ezt: "Én nem leltem szívemben, sem az égben", szerintem mindkét vallomását komolyan kell vennünk. Itt még idézhetném a hamarosan boldoggá avatandó Charles de Foucauld paradox imáját, aki megtérése előtt így fohászkodott: "Istenem, ha létezel, add, hogy megismerjelek!" Megrendítően szép József Attila kiáltozása: "Ne viszonozd a tagadásom!" Biztos, hogy Isten nem viszonozza tagadásunkat; annyira tiszteletben tartja szabadságunkat, hogy sohasem kényszerít: irgalmas jóságával csitítja lázadozó szívünket.

Ami az "istenteremtést" illeti: József Attila egyik utolsó töredékében írta:

Édesanyám, egyetlen drága

te szüzesség kinyílt virága

önnön fájdalmad boldogsága.

Isten alkotok (szívem szenved)

hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,

hogy jó legyek s utánad menjek!

Szeretne hinni Istenben és a halhatatlanságban, amiről Vágó Mártának írt leveleiben eszmélődött. Egy másik kései istenes versében (Bukj föl az árból) még tragikusabb hangot hallat:

Ijessz meg engem, istenem,

Szükségem van a haragodra.

Bukj föl az árból hirtelen

ne rántson el a semmi sodra

Itt már a nihilizmus kísért (mint már a Reménytelenülben). A semmibe hullás és az abszolút teljesség vágya egyszerre jelen van, ahogy Németh G. Béla írta. A tiszta szívű, magát ártatlannak tartó gyermek paradox módon azért könyörög az "emberarcú" Istenhez, akibe belévetíti az emberi bosszúállást, hogy megértesse vele: "a bűntelenség vétek":

Vad, habzó nyálú tengerek

falatjaként forgok, ha fekszem,

s egyedül. Már mindent merek,

de nincs értelme semminek sem.

Meghalni lélekzetemet

fojtom vissza, ha nem versz bottal,

és úgy nézek farkasszemet,

emberarcú, a hiányoddal.

József Attila Istene félelmetes hatalommá változott, büntető szörnnyé, nagyon is emberarcúvá, akinek már csak a hiányát érzi.

Beney Zsuzsával egyetértve - Németh G. Bélával ellentétben - szerintem az "emberarcú" világosan Istenre vonatkozik, nem pedig arra, aki a hiánnyal szembenéz. Igazában a legtöbbször mi teremtjük istenünket: istenképünk nagyon is antropomorf, emberszabású, azért mindig tagadnunk kell az általunk faragott istenképeket.

A negatív teológiának mindig fontos szerepe volt az istenismeretben. József Attila is, miként sok ateista, a maga alkotta istenképet tagadta, nem a Szeretet-istent, Jézus Krisztus Istenét.

Ami pedig az Isten hiányát illeti: e hiány érzése is lehet hiteles istenélmény. A teljességre, az igaz Istenre szomjazó hívők is - a misztikusok is - sokszor csak Isten hiányát, távollétét érzik. Lehet, hogy a bűn, a tagadás távolít el bennünket az élő Istentől. De szomjazunk rá. Ha van szomjúság, van Forrás is. Példának idézem Miguel de Unamuno, a "spanyol Kierkegaard" küzdelmes hitét. Így vallott naplójában: "Honnan jön a hinni akarás? Ha Istentől jön, kegyelméből megtaláljuk önmagunkban, ráhagyatkozva erre a szent vágyakozásra, a kegyelmet, hogy imádkozzunk, és hogy kérjük Istentől: adja meg nekünk a hitet; és ő kegyelméből megadja azt nekünk." A Tragikus életérzésben pedig ezt írja Unamuno: "Hébe-hóba közvetlenül is érezzük Istent, különösen a szellemi fuldoklás pillanataiban: "Ez az érzés - jól figyeljük meg, mert ebben van ennek az érzésnek minden tragikuma és az egész tragikus életérzés - az Istenre való éhezés, Isten hiányának érzése. Először is akkor hiszünk Istenben, ha (...) azt akarjuk, hogy legyen Isten, és képtelenek vagyunk őnélküle élni..." - Itt gondolok még Lisieux-i Kis Terézre, aki élete végén átélte a lélek sötét éjszakáját, a hitetlenség kísértését, és azt hangsúlyozta önéletírásában, hogy hinni akar..., még ha Isten távollétét érzi is.

A két kései vers a zsoltárok esdekléseire emlékeztet (József Attila fordított zsoltárokat), nevezetesen a 69. zsoltárra (protestáns fordításban idézem):

Úr Isten segíts meg engem

Mert a vizek szinte lelkemig érnek,

Közepin vagyok a sáros mélységnek,

Kiben csaknem elsüllyedt én fejem...

Szabó Ferenc SJ

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu