Egy népszavazás hordaléka (17.)

Kisebbségvédelem - nemzetközi fórumokon

Az utóbbi két évtizedben több nemzetközi szervezet is (ENSZ, UNESCO, Európa Tanács stb.) - kénytelen-kelletlen - programjába vette a nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetének vizsgálatát. Jogos a kérdés, hogy a sok bába között vajon nem vész-e el a gyermek? Szerintem jó, hogy ezen a területen részben szakosodás figyelhető meg. Azonkívül az egyes szervezetek időnként egymásra is kénytelenek figyelni, az egészséges konkurencia pedig hasznos. Az a veszély még nem fenyeget bennünket, hogy a kisebbségvédelem ügyét a világszervezetek "túlszeretnék". Inkább az a gond, hogy - a tagállamok közötti politikai erőviszonyok miatt - a nemzetközi politikai cserekereskedelemben, a bevétel-kiadás rovatokban a kisebbségi kérdés meglehetősen szerény tétel. Ráadásul szezonális áru. Többnyire akkor kerül előtérbe, ha egyéb biztonságpolitikai ügyekben pangás tapasztalható, a tárgyalások holtpontra jutnak, vagy ha véres konfliktusok (lásd az afrikai vérengzéseket, a balkáni polgárháborút) borzolják a nemzetközi közvélemény idegeit. Ilyenkor illik valamilyen hangulatjavító, a kisebbségekkel foglalkozó nemzetközi konferenciát szervezni, amelynek eredményessége - a nem megfelelő előkészítés folytán - felettébb kétséges. Fontos volna azonban előre tisztázni: kisebbségi ügyekben egyáltalán mi remélhető a nemzetközi világszervezetektől, s a kívánt cél milyen eszközökkel érhető el.

Mi várható a nemzetközi szervezetektől?

Általánosságban elmondható, hogy a kisebbségvédelem a nemzetközi fórumokon nem népszerű téma, ellentétben például a gyermekvédelemmel (UNICEF) vagy az egészségüggyel (WHO). Látványos akciókra e területen nemigen lehet számítani. A kisebbségi ügyekkel szembeni tartózkodás legfőbb oka az, hogy a kormányok többnyire rosszul ismerik fel érdekeiket, s a kérdés megoldását szinte ösztönösen a "puha asszimilációs politika" követésében képzelik el, azt feltételezve, hogy egy homogén közösséget könnyebb kormányozni, mint egy heterogént.

A gyanakvás másik oka a félelem, hogy "aki szelet vet, vihart arat". Az is igaz, hogy a túlzott óvatosság miatt igazi sikerélmény e téren ritkán tapasztalható, ebből pedig egyfajta kiábrándultság és elkedvetlenedés következik. A témától való ódzkodás harmadik oka annak bonyolultsága. Nagy szakértelem kell a kérdéskör átlátásához, nagyon sokat kell beruházni szellemiekben, kapcsolatok kiépítésében, hogy eredményt lehessen elérni, s ráadásul az invesztíció rendszerint hosszú távon térül meg, ha egyáltalán megtérül.

Az említett húzódozásnak legfőképpen politikai okai vannak. A múlt kísért. A benesi szellem még most is érezteti hatását. Eduard Benes volt az a politikus, aki egy kis ország politikusaként zseniálisan tudta befolyásolni a győztes hatalmak vezetőit saját - az általa jónak vélt - kérlelhetetlen politikája megvalósítására. Elérte, hogy a második világháború kirobbantásáért a nemzeti kisebbségeket okolják, s bűnbakként kezeljék őket. Legfőbb célját, a homogén nemzetállamok kialakítását - a kisebbségek elűzése "lakosságcsere" útján - nem tudta ugyan teljes mértékben elérni, az viszont sikerült neki, hogy a kisebbségvédelem hosszú időre lekerült a háború utáni politikai rendezés napirendjéről. Hosszú hidegháborús éveknek kellett elmúlniuk, a fagyos nemzetközi légkörnek kellett egy kicsit olvadnia, hogy a nemzetközi együttműködés e krónikus betegségének gyógyítását egyáltalán el lehessen kezdeni. Most még csak a lábadozás idejét éljük, és továbbra is csak hosszan tartó felépülési folyamatra számíthatunk.

A gyógyításnak ebben a szakaszában a világszervezetek feladata az, hogy nemzetközi szabályokat dolgozzanak ki, normatív szövegeket készítsenek, amelyek betarthatók és betartandók. Az ENSZ elődjének, a Népszövetségnek is voltak jól kidolgozott kisebbségvédelmi állásfoglalásai, csak éppen azzal nem törődtek, hogy azokat az érintett államokkal hogyan tartassák be. Másik feladatuk: jól működő figyelőrendszer kiépítése és működtetése. Ez sokkal olcsóbb és eredményesebb, minthogy egyes válságövezetekbe ENSZ-csapatokat kelljen küldeni. Ezektől a szervezetektől talán az is elvárható, hogy ismerjék fel a veszélyek idejében történő elhárításának fontosságát, hogy ne akkor kelljen félreverni a harangot, amikor már ég a ház, vagy jön az árvíz.

Ábrándkergetések helyett

Mi az a reális cél, ami korunkban a kisebbségvédelem terén elérhető? Az, hogy Közép-Kelet-Európában olyan életviszonyok alakuljanak ki, amilyeneket a svédek élvezhetnek Finnországban vagy az osztrákok Dél-Tirolban, ehhez a következő feltételek szükségesek: Jó hazai kisebbségi politika. Az 1993-as kisebbségi törvény jó, de az idő - több mint egy évtized - múltával világosan látható, hogy azon hol kívánatos még finomítani.

Jól képzett, világnyelveket beszélő, azokon tárgyalni is képes szakembergárda kinevelése.

Általuk elkészített, magas színvonalú, világnyelveken is kiadott szakértői háttéranyagok, statisztikai felmérések terjesztése.

Jól kiépített kapcsolatrendszer a kisebbségi kérdésekben érdekelt országok szakértőivel, kormányzati tisztségviselőivel.

Állandó jelenlét és aktív szerepvállalás a nemzetközi szervezetekben és a kisebbségvédő fórumokon.

A nemzetközi intézményekhez delegált magyar képviselők közötti kapcsolattartás, információcsere, koordináció biztosítása.

A kisebbségvédelemnek egyetlen nagy egységként való kezelése, egységes irányítása külföldi és belföldi viszonylatban egyaránt.

Barátok szerzése, akik hajlandók a magyar kisebbségek védelmében szót emelni, a nemzetközi sajtóban publikálni, s ha szükséges, szavukat minden esetben hallatni.

Legvégül, és ez talán az egyik legfontosabb feltétel: a témát a kívánt cél eléréséig napirenden kell tartani, ezt pedig a velünk rokonszenvező államok közötti jó szerep- és munkamegosztással lehet és kell elvégezni. A feladatokat (de a sikereket is) érdemes másokkal is megosztani.

(Folytatjuk.)

Fasang Árpád,

volt UNESCO-nagykövet

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu