Kanadai levél

Vágyaink és a remény

A pszichológusok azt mondják, hogy a vágy sokkal motiváltabb folyamat, mint maga a beteljesülés. Míg a beteljesülés öröme az ellazulás és oldódás jóleső érzéseivel vegyes, addig a vágy a cél elérésének érdekében működik: hol aktívan, néha passzívan segítve a történések alakulását.

Nemegyszer tapasztaltam azonban, hogy hívő emberek vágyaikat inkább remények formájában fogalmazzák meg. Magam is szívesebben beszélek reményeimről, mint hogy vágyaim igazi arcát leleplezzem. Nemrégen egy heves vita alkalmával kaptam rajta magam, hogy vágyaim törtek elő ott, ahol finoman akartam fogalmazni, s csak értésére adni hevesen érvelő társamnak, hogy megértem gondolatait, s reményeim szerint majd találunk közös nevezőt, amelynek alapján tovább folytathatjuk elkezdett közös dolgainkat. S mert valójában nem igazán reményről beszéltem, hanem vágyam színezte szavaimat, ő is az érzelmek síkjára tévedt. S mint tudjuk, az érzelmek gyakorta tévútra visznek. A lelki élet, a spiritualitás, de egy építő vita sem érzelmeken múlik. Lényegük sokkal több annál. Végül mi is, ahogy ez lenni szokott, mindketten kifáradtunk, s tehetetlenül nyugtáztuk magunkban, hogy egy lépést sem haladtunk előre.

Mivel lelkiségi szempontból minden kapcsolatban a fő motívum egymás érésének elősegítése - ezzel a tapasztalattal egyikünk sem lett gazdagabb. Napokig bántott a dolog. Aztán történt valami, amire nem számítottam.

Reggeli hegedűgyakorlásom közben, amikor se idő, se tér nem létezik számomra, csak a zene és annak szépsége önmagában - megértettem a remény mindent áttörő, igazi mélységét, azt, hogy miért is neveztük annak idején a teológián a reményt "erkölcsi erénynek". A remény is, mint az a dallam, amelyet gyakoroltam, bár a hangszeren még megszólaltatni nem tudtam, ott van az életünkben, csak éppen a megvalósítása nem történt még meg. Abban a pillanatban, mikor képessé válunk hangot adni neki, vagyis kimondjuk, vállaljuk reményünket, akkor hozzuk a teremtés állapotába a benne rejlő isteni energiát. Olyan kegyelem ez, mely közreműködésünk nélkül nem történhet meg.

A remény ugyanis kegyelmi ajándék, hordozza az isteni indíttatást és bizalmat, de csak általunk szól. Hiszen ha már vágyaink kiégtek, a remény még mindig ott várakozik törekvéseink mögött, hogy élettel töltsük fel. A felébresztett remény a megfontolt és céltudatos akarat egy fajtája, mely a felnőtt ember viselkedésére sokkal inkább jellemző, mint a vágyak áradata.

Mindez nem jelenti azt, hogy vágyainkra nincs is szükség. A vágy emberi létezésünk egy másik fontos hajtóereje. Nélküle emberi kapcsolataink szürkeségükkel tompítanák reményeinket, hiszen hiányozna belőlük az a nagyszerű érzés, mely feszültségével kipréseli belőlünk döntéseinket. A vágy hajtóereje mindennapjainkat segíti: itt és most ösztönöz cselekvésre. Éppen ezért akadályoz sokszor, hiszen ha túlságosan csak rá figyelünk, könnyen elveszíti lendítőerejét. Ahogy a hangszeres játéknál: a technikai tudásból még nem lesz zene.

Ezért van az, hogy a vágy önmagában kevés. Kell hozzá a remény szárnyalása, mely nemcsak közvetlen környezetünket, mindennapjaink gondjait, a fát, a házat látja, hanem az egész látóhatárt átöleli pillantásával. A remény: Isten szeme bennünk.

Simándi Ágnes

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu