Illés Sándor

A tárogató halála

A tanító megkérdezte az osztályt a falusi iskolában, ahová én is jártam, hogy ki szeretne zenét tanulni. És hogy milyen hangszeren. Csak a kis Zséli Miska, a telepen lakó fiú nyújtotta fel a kezét, hogy ő nagyon szeretne tanulni, és a hegedűt választaná. Merthogy a nagybátyja, Imre bácsi is szépen tud hegedülni.

Sajnos nem tanulhatott, mert nem tudott számára a családja hegedűt biztosítani. Szegények voltak nagyon. A tanító vigasztalta: "Nem baj, majd megtanulsz szájharmonikázni!" Ezen nevetett az osztály, csak Miska szomorodott el. Egy osztályba járt velünk a kántor egyik fia is, aki azzal kérkedett, hogy ő otthon mindennap egy órát zongorázik. A nagymamája tanítja, saját zongorájuk van, bécsi gyártmányú. Irigyeltük. Én különösen, mert már akkor imádtam a zongoramuzsikát. Megfogadtam, ha egyszer gyerekem lesz, én is veszek majd, hogy megtanuljon rajta játszani, és csodálatos dallamain a felhők fölé röpüljön. Oda is szállt.

Az én falum nem volt mulatós kedvű, de azért volt vagy fél tucat zenekara. A Bácskában nagyon népszerű tamburások mellett megélt két fúvósbanda.

Ha valaki zenét akart tanulni, az elsősorban tamburára gondolt. Sok családban volt ilyen pengetős hangszer, a távoli tanyán élők zenekarokat is alakítottak, és nagyobb összejöveteleken muzsikáltak. Névnapokon, születésnapokon. Apámnak is volt egy tamburája, esténként azt pengette a dívány szélére kuporodva. Én is próbálkoztam elsajátítani, de sikertelenül. Pedig vonzott a zene, álmomban néha nagy zenekarokat vezényeltem, amelyekben harsonák és dobok is voltak. Trombiták jajongtak, kürtök rivalltak segítségért kiáltva. És mélyhegedűk brummogtak, akár a tenger hullámai valahol nagyon messze. E mélyhegedű zokogni is tud, el-elcsukló kétségbeeséssel. Szerelemmel és haraggal, akár a fuldokló hörgése. A mélyhegedű maga az élet!

Amikor a közeli városkában középiskolába kerültem, megismerkedtem a gajdával is. Jajgatása a szívnek, szerb népi hangszer, de nem az én ősi bánatomat sírja: szláv kesergés, amit nem értek. De hagyományként tisztelek. A gajdások akkoriban gimnáziumról gimnáziumra járva mutatták be ezt a szerb népi zenét. A siratókat és az ujjongókat.

Életem emlékezetes, szép muzsikájával azonban már a gimnázium után találkoztam. A temerini éjszakában. A nyári illatoktól fűszeres éjszakában.

Egyszerű a történet. Balázs Pista napszámos telepi lakásának padlásán kutatva rátalált egy régi tárogatóra. Addig-addig próbálkozott, amíg megtanulta fújni: játszott rajta. És azt szerette volna, ha ezt mások is megcsodálják. Ezért a langyos nyári estéken kiült az udvarra, és keservesen fújta, fújta: Krasznahorka büszke vára...

Valami leírhatatlanul csodálatos volt, igazi élmény, egy régmúltról éneklő tárogató. Magyar muzsika, halvány fény a kisebbségi élet keserves éjszakájában.

Akkor hallottam először Krasznahorkáról, a magyar múltról, amiről soha nem tanítottak a szerb gimnáziumban. Amit nem pótolhattak a gajdások sem. Meg a szerb történelemórák.

Voltak olyan pillanatai a kisebbségi életnek, amikor összeszorított foggal az ilyen nyári éjszakákon elhangzott tárogatószóba kellett kapaszkodnom, hogy erős maradjak - s magyar, aki bizakodik a jövőben. Láthatatlan, hatalmas ívként hajlott fölém a tárogatószó.

Tragikus vége lett.

A tárogató egy idő múlva elnémult. De egy este, 1944-ben, egy őszi este ismét megszólalt. Balázs Pista kiült a gang lépcsőjére, és elsiratta az unokáját, akit a szerb partizánok megöltek. Azokban a napokban több mint negyvenezer ártatlan magyart végeztek ki a partizánok a Vajdaságban.

Szállt a kesergő dal. Sírt az éjszaka. De másnap két partizán kopogtatott be Balázs Pista házának kapuján. A hangszert keresték. Merthogy az is magyar. Megtalálták, és összetörték, majd tűzre dobták. Elégett. Azóta én az áldozatok között ezt az öreg, régi hangszert is gyászolom és megsiratom.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu