Vanyó Tihamér százéves

Magyar bencés közösségünk nesztora március 8-án töltötte be életének századik esztendejét. Feljegyzéseink és nemzedékekre visszanyúló emlékezetünk nem tudnak százesztendős magyar rendtársról. Vanyó Aladár 1905. március 8-án született Szomolnokon, egy szepességi bányavároskában. Az elemi iskola után a kassai premontrei gimnázium diákja lett. Az 1918-ban bekövetkezett történelmi kataklizma a Vanyó családot is elsodorta a Felvidékről, a tisztviselő apa feleségével és két fiával együtt Budapestre települt át. Aladár a pesti piaristákhoz, Sík Sándor osztályába került. A tehetséges fiatalember hivatását belső késztetésből fakadó szellemi munkában találta meg, és úgy lépett be 1923-ban a bencés noviciátusba, hogy korábban soha nem találkozott bencés szerzetessel. 1928-ban végzett a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem történelem-földrajz szakán. Professzora Szekfű Gyula volt. Húsz éven át tanította a bencés főiskola növendékeit, majd 1950-től nyugdíjba vonulásáig a pannonhalmi gimnazistákat. Igazi területe azonban a történettudomány, azon belül is az egyháztörténelem lett.

Tihamér atya egyike volt azoknak a pályakezdő egyháztörténészeknek, akikre építve a professzor újra akarta írni a magyar barokk történetét. Tagja lett a Szekfű köré szerveződő munkaközösségnek, a Regnumnak, amelynek tudományos tevékenysége, illetve az általuk kiadott évkönyv a magyar katolikus egyháztörténet-írás egyik csúcspontjának tekinthető. A fiatal szerzetes szellemi fejlődését azonban elsősorban a hazai, pannonhalmi közeg formálta és tágította. A két háború közötti kolostorban számos európai látókörű és nagy műveltségű szerzetes élt, sokukat (Radó Polikárp, Karsai Géza, Csóka Lajos) ma is számon tartja a tudomány. Ennek az intellektuális pezsgésnek az emléke a Pannonhalmi Szemle húsz évfolyama, amelynek rendszeres írója lett, feltűnő bátorsággal szólt hozzá kora égető politikai kérdéseihez, beledolgozta magát a pszichológia tudományába is. Az 1933-ban megjelent fő művének forrásközlésében a magyar püspököknek Rómába küldött jelentéseit adta ki. 1935-ben és 1936-ban a bécsi nunciusok magyarországi vonatkozású levelezéséből adott ki bőséges válogatást. 1941-ben összefoglalta a plébániatörténet-írás módszertanát. Az egyháztörténész szemhatára címmel egy évvel később megjelent írásában pedig a tudományág olyan távlatait érzékeltette, amelyhez hasonlóra máig kísérletet sem tettek. Az ő pályája is jellegzetesen 20. századi magyar sors. 1949-től 1969-ig egyetlen sora sem látott napvilágot, ezt követően pedig lassan került vissza a szakma vérkeringésébe. A Történettudományi Intézetben tartott előadásai igazi szakmai szenzációknak minősültek, az 1970-es évektől az országos folyóiratokban jelentek meg ismét tanulmányai.

Várszegi Asztrik, pannonhalmi főapát

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu