Homíliavázlat

Isten "késlekedik"...

Megható újra és újra olvasni a mai evangéliumot, Lázár történetét. Jézus mély embersége talán leginkább ebben az evangéliumi részletben domborodik ki legjobban. Ha megkérdeznénk magunktól, hogy Jézus számunkra inkább ember, vagy inkább Isten, mit válaszolnánk? Legtöbbször inkább az isteni természetét emeljük ki. Nem felejthetjük el azonban, hogy bár - amint a Hiszekegyben megvalljuk - valóban az "Atya jobbján ül", ugyanúgy ott is megőrizte emberi természetét.

Jézusnak van barátja! Tud együtt érezni, sőt sírni! Valódi ember. Jó erre gondolni, amikor a terhek alatt görnyedünk, amikor hatalmába kerít minket a gyász, a fájdalom. Jean Vanier írja: "Szeretek Jézusra gondolni, mikor fáradt". Jó, ha ezek a nagyon emberi pillanatok is eszünkbe jutnak az evangéliumból - Jézus ilyenkor annyira hasonlít hozzám. Ebből erőt merítve, példáját látva tanulhatom meg, miképpen viszonyuljak a keserves dolgokhoz.

Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy nem "ugrik": nem indul el rögtön a lánytestvérek üzenetére. Pedig milyen sokszor szeretnénk, hogy ha kérünk valamit Istentől, ő azonnal teljesítse azt. Föl kel ismernünk: legmélyebb, hiteles vágyainkra vonatkozik az a kijelentés, hogy bármit kérhetünk, megadja nekünk.

Fontos, hogy mi magunk is tartsuk tiszteletben Isten szabadságát - ahogy ő is tiszteletbe tartja a mienkét -, hogy akkor és úgy hallgassa meg kéréseinket, ahogy ő akarja. Engedjük, hogy Isten valóban Isten lehessen az életünkben. Jézus sem indul el rögtön, bár tudja, hogy Lázár halálos beteg, mégis ott marad három napig. Márta és Mária szelíd szemrehányással illetik Jézust: "Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem."

Mikor az Isten "késlekedik" az általam fontosnak gondolt dolog teljesítésével, hányszor ébred bennem lázongás! Ne felejtsük el azonban, hogy Istennel perlekedni szabad - lásd a zsoltárokat -, ellene lázadni, őt vádolni azonban sohasem! A perlekedésben saját érzéseimről beszélek, azt mondom el neki, ami fáj - a lázadásban azonban benne van a vádaskodás.

Egy kórházi lelkigondozó mesélte, hogy az egyik osztályon meghalt egy fiatal fiú. Mikor a szülők megtudták, az apa fájdalmában így kiáltott fel: "Isten, meghaltál számomra, nem létezel többé"! Ugyanazon napon egy aszszonynak is meghalt a fiatal lánya, mikor az üres kórteremben zokogott, a lelkigondozó vigasztalta, s megkérdezte tőle, hogy nem okolja-e az Istent, azt válaszolta: "Nem. Nekem már csak ő maradt..."

Jézus sír a halott Lázár mellett - az együttérzés jele, hogy teljesen eggyé válik a sírókkal. Nem bagatellizálja el a halálesetet: "Ne sírjatok, mindjárt úgyis feltámasztom!" Velük együtt sír.

A mai vasárnap erőt adhat megtörtségünkben, elesettségünkben, mikor emberségünk különösképpen is nehezedik ránk, hogy Jézusra tekintve, a belé vetett hit erejéből újra ás újra felálljunk, és új lendülettel induljunk el a felé vezető úton.

Gáspár István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu