Igaz történetek - mint védőoltás...

Bögre Zsuzsanna szociológus a vallásosságról, diktatúrákról és a túlélésről

A társadalmi változás nyertesei, vesztesei, hasznosítói és a társadalmi változáson kívül maradók. Négy típus, négy kategória - melyek segíthetnek megértenünk, hogy a vallásos emberek milyen magatartási stratégiával élték túl a Rákosi- és a Kádár-rendszer vallásellenes politikáját. Mi befolyásolta hétköznapi magatartásukat, mitől függött, hogy valaki kitartott vallásos világnézete mellett, esetleg eltitkolta vagy éppen megtagadta meggyőződését. Vallásosság és identitás című, nemrégiben megjelent könyve kapcsán az élettörténetek elbeszélésének jelentőségéről, gyógyító hatásáról beszélgettünk Bögre Zsuzsanna szociológussal.

- 1997-ben zajlott az Aufbruch (Útnak indulás) elnevezésű szociológiai kutatás, amely tíz volt szocialista országot vizsgált a tekintetben, hogy az egyház miként élte meg a kommunizmust. A kutatásbeli témám - provokatív - címe ez volt: konformizmus és ellenállás. Ehhez kezdtem készíteni életútinterjúkat. Később továbbfejlesztettem a témát. Már nem ilyen kiélezetten, mert az adatok arról szóltak, hogy a kép nem fehér és fekete. A Rákosi-korszak és a Kádár-rendszer "nem erről szólt", és nagyon nagy hibát követünk el, ha be akarjuk zárni az emberi sorsokat ebbe a két, alig létező kategóriába.

A disszertációm témája is ehhez kapcsolódott: vallásos magatartás a kommunista diktatúra alatt - elsősorban 1948 és 1953 között. Élettörténeteket persze nem lehet így lehatárolni, hiszen az események, a döntések hatása továbbgyűrűzik, valahol mégis határt kellett szabni, ezért lett egy mesterséges végpont: 1964.

Mi a négy kategória jelentősége?

- Az, hogy ne az éljen a fejünkben, hogy valaki vagy hős volt, vagy áldozat. Még a diktatúra idején sem a "vagy-vagy" jellemezte az emberi magatartást. A mai világban még sokkal bonyolultabb a képlet, de nagyon nehezen akarjuk tudomásul venni, hogy nem fehér és fekete a világ, hanem számtalan árnyalat létezik. Természetesen mindig voltak nagyon hősies, gyönyörű, példamutató életutak is. De emberi és megható sors az is - és legalább olyan fontos ismernünk -, amikor valaki elbukott. Hiszen a kényszerek hihetetlenül erősek voltak a diktatúrában. Azt, hogy a sorsunk milyen elemekből épül föl, mivé válunk és mit képviselünk, nemcsak tőlünk, hanem a társadalomtól, a körülményeinktől is függ.

Miben jelent újdonságot a könyvében összegzett kutatás?

- Ha valamibe belenövünk, és azt parancsszóra, hirtelen már nem lehet, nem szabad megélni, akkor kérdés, mit tudunk kitalálni, különösen akkor, ha éppen a hitünkről, a vallásunkról, azaz önmagunkról van szó. Hiszen értékeinken keresztül szerveződik az identitásunk. Ha két ellentétes érték közül kell választanom, akkor erre néhány tipikus lehetőség adódik. Nem e típusok megfogalmazása az újdonság e kutatásban, hanem azok tartalma: hogy mit jelentett összeegyeztetni a két értéket, mit jelentett az egyensúlyozó magatartás a társadalmi karrier és a hit megtartása között a diktatúrában. Azért kell élettörténeteket mesélni, hogy megértsük e folyamatokat. A vallásos emberek a mai napig nem beszélték meg, miként élték meg azokat az időket.

Az élettörténet műfaját a nyugati szociológiában már a nyolcvanas években újra felfedezték mint módszert, ennek idehaza is vannak nyomai. De mintha még mindig nem tudnánk, mi az értékük. Én az identitás megismerésére használom e módszert. Ha valahogyan, hát a hiteles megszólalások segítségével elkezdődhet az igazi kommunikáció. Azt vettem észre, hogy a kérdező mindig megérzi, ha az interjú alanya nem mond el valamit. Az igaz szónak, az őszinteségnek viszont olyan ereje van, hogy azon keresztül megszülethet az elfogadás. A hiteles feltárás az, amikor az ember a megaláztatottságával együtt elmondja a sorsát, hogy miként küzdött a méltóságáért, és azt hogyan tiporták le.

Az élettörténetek feltárása, az őszinteség légköre talán segíthet egy most ismét napvilágra került, szomorú aktualitású ügyben is: az úgynevezett ügynökkérdésre gondolok...

- Az ügynökkérdésben sincs más eszközünk, hogy a fekete-fehér álláspontokat fel tudjuk oldani. Ha a hiteles megszólalások nem segítik elő a megértést, akkor semmi sem. Az élettörténet nem véletlenül népszerű műfaj. Az egyetemisták megvallják, hogy ilyen vallomások alapján megértik, mi történt. Ha pusztán az elméletről, a végkövetkeztetésről van szó, akkor félig alszanak az előadáson, de ha elmondom, hogy ilyen az emberi sors, milyen támadások érték azt az embert, aki a méltóságát akarta megőrizni, és hányszor kellett hasra esnie, akkor olyan döbbenet alakul ki a fiatalokban, hogy hajlandók felülírni az előítéleteiket.

Ha meghallgatok egy-egy sorsot, rádöbbenek, hogy a másik ember méltósága akkor is tiszteletre méltó, és meg kell hajolni előtte, ha nem azt a világot képviseli, amelyben én hiszek.

Az Ön könyve ötven életútinterjú feldolgozása alapján született. Szavaiból kitetszik, úgy látja: nemcsak tudományos munkákhoz, hanem mindannyiunknak szükséges lenne minél több életút hiteles történetét megismerni - egyéni és közösségi lelki egészségünk érdekében is.

- Ma, 2005-ben, egy rendszerváltozás utáni országban még nincs feldolgozva a múlt: például sem Trianon, sem az 1945 utáni korszak. Nem véletlen hát, hogy sok tekintetben kaotikus állapotok uralkodnak körülöttünk és bennünk... Pedig a feltárás által gyógyulnak a sebek. Nemcsak azé, aki elmeséli, hanem azé is, aki meghallgatja, megérti e történeteket, és elkezd beszélgetni róluk. Régen a közösségekben, a falvakban azért hallgatták és beszélték meg egymás történeteit, mert az eseményeket el kellett helyezni, meg kellett érteni. Az egyetemen az egyik óránk témája az interjúkészítés, az interjútechnika és az élettörténet-elemzés. Minden kurzus elején és végén elmondom a fiataloknak: ha él még valamelyik nagyszülőjük, kérdezzék meg, beszélgessenek vele önmaguk és családjuk történetéről. Mondják el, nézzenek vele szembe. Elképesztő, mivel jönnek vissza a diákok: "Ezt nem is tudtam, ezt eddig nem mondták el." Úgy gondolom, ez eszköz a múlt gyógyulásához is.

Feltéve, ha csakugyan kialakul az őszinteség légköre...

- Ha a hallgatóban, a befogadóban nincs meg a tisztelet a másik ember sorsa iránt, ha nem fedezi fel, hogy az emberi méltóság kérdéséről van szó, akkor nem alakul ki az őszinteség. Akkor történik az, hogy kihúzzák egy vallomásból azokat a mondatokat, amelyek nem tetszenek, vagy azokat, amelyekről úgy gondolják, hogy valahol, valaki számára ártalmasak... Pedig a másik ember története építi és alakítja a hallgatót is. Általa ki tud fejlődni a másik ember elfogadásának készsége. Azt mondhatnám: a tisztelet kikerülhetetlen... Ezt is igazul kell csinálni.

Ezek a beszélgetések tele vannak csodákkal, azokkal a különleges pillanatokkal, amikor az interjúalany azt mondja: "Ezt még sosem mondtam el. Ezt most értettem meg." Értelmezi számomra, ami vele történt. S ezzel értelmezzük a társadalmat is. Az ügynökkérdésről is beszélnünk kell, hogy értelmezzük.

Az igaz történet hat, erős, és általa képes leszek az önvédelemre, legközelebb már nem tudnak "beetetni" egy félig igazzal, mert az már gyanús lesz. Egy-egy igaz történet olyan, mint egy védőoltás.

Szigeti László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu