Egy hét

Egy író hazatalált

Ötvenévnyi múltra visszatekinteni nem könnyű. Az események, arcok homályossá válnak, nehéz visszaperelni őket. Majdnem fél évszázada került az Új Emberhez ifjabb Fekete István, alighanem a kiadóhivatalba.

Hullámos hajú, határozott, kedélyes fiatalember volt, általános megbecsülést vívott ki ultitudásával. Nem nagyon sejtettük, hogy írói tehetséggel is rendelkezik. Édesapja volt a sztárnovellista, elbeszélései általános népszerűségnek örvendtek az olvasók körében. Fiát hamar szem elől vesztettük: 1956-ban külföldre távozott. Szülei bánatát mindenki átérezte.

Nevével azonban egyre gyakrabban lehetett találkozni a külföldi lapokban. Tűz Tamás küldözött néhányat a tengeren túlról. Ezekben szerepelt elbeszéléseivel, amelyek meglepően telítettek, emberiek voltak, csak környezetrajzuk éreztette, hogy másik világ inspirálta őket, az alakok inkább Gárdonyi, Móra és persze az idősebb Fekete István szeretettel és megértéssel formázott hőseit idézték.

Még egyszer találkozhattam a fiatalabbik Fekete Istvánnal. A múló idő mindkettőnkön otthagyta jeleit: döbbenten néztük egymást, a negyven évvel korábbi arcvonásokat kerestük, de az esztendők alaposan átrendezték őket. A kézfogása azonban kemény volt, mint régen, s elakadt a lélegzetem, amint megropogtatta a vállam. Az elbeszéléseit hozta, szeretett volna itthon is megjelentetni egy kötetnyit belőlük, de a pénztelenség akkoriban is nagy úr volt.

S most mégis itt vannak. Karcsú, nagyon szépen kivitelezett kötetben. Karácsonyok fényessége címmel gyűjtötte egybe őket a Szent István Társulat és a könyv gondozója, Tarbay Ede. Amint olvasni kezdjük az elbeszéléseket, először a kicsit giccses, kicsit romantikus amerikai filmekre gondolunk némi szorongással, nehogy az a hamisított csillogás vonja be fényével a történeteket. Aggodalmunk azonban hamar elmúlik: nagyon is valóságosak, hitelesek ezek a novellák, a hőseiket sem kényezteti el az élet, s egyáltalán nem biztos, hogy sorsuk boldogan végződik. Az egyik legemberibb történet, a Búcsúzás két emlékeibe révedő hőse a hegyoldalba vájt pincében üldögél. "Ahogy az asztal fölé hajoltak, bár az arcuk formája más volt, mégis nagyon hasonlítottak egymásra. Mintha testvérek lettek volna." Finom, sokat sejtető kép. Fogy a bor, lassan sötétedik, hangolnak a tücskök, előúsznak az emlékek, s őszinte örömmel nyugtázhatjuk, hogy nemcsak az író formálta figurák jó ismerőseink, hanem beszédük, stílusuk is, Fekete István úgy ír, mint aki majdnem fél évszázados amerikai tartózkodása során magától értetődő természetességgel óvta és őrizte meg azt a nyelvet, amelyet édesapja is mesterfokon beszélt és gazdagított. Már csak ezért is szívmelengető az írásaival való találkozás.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu