Bábel Balázs érsek

Én nemzetem, magyar népem

Ki tudja, hányszor hallottunk kisiskolás korunktól kezdve március 15-én nemzeti forradalmunk első napjának eseményeiről. Szinte óráról órára tudjuk, mi történt azon a napon - a szónokok hol lelkesen, hol sematikusan idézték fel a történteket. Csak kevesen vannak, akik beleásták magukat a forradalom és a szabadságharc, majd a leverésüket követő események történetébe. Ha valaki vette a fáradságot és bátorságot, tapasztalnia kellett, hogy az árnyalt megítélés nagyon nehéz, mert nem fekete és fehér jelleműek voltak a kor hősei, hanem emberek, akiknek jó és rossz tulajdonságaik egyaránt voltak. A nagy idők emblematikus alakjai - Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Deák - mind különböző vérmérsékletű emberek voltak, egymásról sem vélekedtek mindig jóhiszeműen, mégis bekerültek nemzetünk panteonjába, mert hazaszeretetükhöz nem fér kétség.

A katolikus egyházat váratlanul érte a forradalom híre, ennek ellenére általában még a főpapság is örömmel fogadta a szabadság beköszöntét: önként lemondtak a papi tizedről, sok pénzt ajánlottak fel a haza védelmére, a szemináriumok több helyen kiürültek, mert a növendékek fegyveres szolgálatba álltak. A tábori papság soraiban akadtak olyanok is, akik egy-egy csata győzelemre vitelében jelentős szerepet játszottak, mint például a piarista szerzetes, Erdősi Imre, a branyiszkói hős, aki kereszttel a kezében derékig érő hóban lelkesítette a honvédsereget. Tárkányi Béla - a Szent vagy, Uram énekeskönyvünk több énekének szerzője - "Nemzetünknek szent Istene" címmel éneket szerzett, amelyet nyolc versszakban az "Ez nagy szentség valóban" dallamára énekeltek templomainkban. Utolsó versszaka így szólt: "Szálljon minden ügyben ránk / Bő kegyelmed, szent Atyánk! / S így e földön mennyországod / Képe lesz hazánk."

Tudjuk, hogy a forradalom és szabadságharc nem hozta el a mennyországot a földre, de nem is hozhatta. Jézus tanítása nyomán az egyház mindig a békesség útján való társadalmi változásokat helyezte előtérbe, mivel a forradalom sok emberélet és érték elpusztításával jár, aminek ártatlanok is áldozatul eshetnek. A csendes belső átalakítás hívei voltak az őskeresztények, jól példázza ezt a rabszolgákkal való kapcsolatuk: nem lázították, hanem uraikkal együtt a megtérésre és egymás elfogadására szólították fel őket - ahogy ezt Szent Pál Onezimusszal és Filemonnal is tette.

A bölcs Nádasdy Ferenc kalocsai érsek főpásztori körlevelében írta papjainak, hogy figyelmeztessék Krisztus híveit, "miképp csak Istennel az áldás, nélküle átok lesz új szabadságunk". A forradalom azonban egyre inkább radikalizálódott, mind jobban hasonlított elődjéhez, a francia forradalomhoz a vésztörvényszék felállításával, egyház- és klérusellenességével. A katolikus egyház nem kapta meg hőn óhajtott autonómiáját, Kossuth Lajos fenntartotta magának a püspökök kinevezésére vonatkozó főkegyúri jogot. Az iskolákban először fakultatívvá tették a hittant, majd tervbe vették az oktatás teljes szekularizálását. Ennek ellenére mind a papság, mind a katolikus hívősereg sok áldozatot hozott a haza ügyéért. A Habsburg-uralkodóház 1849-es trónfosztása jelentette a választóvizet, amelyhez a főpapok többsége hite és neveltetése okán már nem csatlakozhatott.

Az orosz betörés hírére a kormányzó elrendelte, hogy harcunk legyen keresztes háború, harangozzanak, böjtöljenek, könyörgő imát végezzenek a templomokban. Megkésve ugyan, de így fogalmazott Kossuth Lajos: "én a magyar katholikus klérus hazafisága iránt mindig a legnagyobb elismeréssel viseltettem". A megtorlástól a katolikus egyház nagyon sokat szenvedett. A száztizennégy halálra ítélt között hét katolikus pap volt, háromszázat meghurcoltak, illetve várfogságra ítéltek. A papnövendékeket besorozták az osztrák hadseregbe. Windischgrätz egymillió forint hadisarcot vetett ki az egyházra a forradalomban és a szabadságharcban való részvételért. (Csak hogy érzékeltessük ennek nagyságát: Széchenyi István egyévi jövedelme 1825-ben hatvanezer forint volt.) Több püspököt lemondattak vagy fogságra ítéltek és internáltak. Scitovszky János prímás a dinasztiához való hűsége miatt már nem követte a kormányt Debrecenbe, de - mivel továbbra is prímás maradhatott - az elnyomatás éveiben mentette a menthetőt, és nagy bátorsággal állt ki a nemzeti ügy mellett.

A tizenhárom aradi vértanú közül kilenc katolikus vallású volt, akiknek a siralomházban a minorita atyák adtak lelki vigasztalást. Március 15-e és október 6-a véglegesen összekapcsolódott a magyar nemzet emlékezetében: szereplőire mindig tisztelettel emlékezünk. Bálint Sándor írja naplójában az aradi tizenháromról: "kétségtelen, hogy Isten fiainak szabadságát keresték, de a szabadság Urát nem sikerült megtalálniok: vértanúink ők, akiket tisztelünk, de oltárainkra mégsem kerülhetnek föl. Szabadságukat nem adták oda kínzóiknak, mielőtt azok még elvették volna tőlük. Valamiképpen mégis választottak voltak, a szabadságharcot ők hitelesítették, és nem Kossuth. (...) Emlegetjük őket, de nem imádkozunk hozzájuk. Emberileg szólva: börtönükből a történelembe és nem az örökkévalóságba jutottak."

A hazaszeretet szép példái ők, akik bennünket is erre az értékre tanítanak. A keresztény ember tudja, hogy nincs maradandó hazánk a földön (Zsid 13,14), de az ideig való hazát is szeretni kell, ami megmutatkozik abban, hogy anyanyelvünket a "lehetségig mívelni kell" (Kölcsey), nemzeti múltunkat pedig megismerni és megbecsülni, s értékeinek gazdag tárházát a magunk talentumaival gyarapítani szent kötelességünk. Ugyanúgy, mint imádkozni a hazáért.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu