Film

Tavasz, nyár, ősz, tél... és újra tavasz

Kim Ki-duk dél-koreai rendező 2003-ban készült alkotása olyan mű, amelyhez időnként vissza kell térni. Úgy, mint azokhoz a könyvekhez, amelyeket életünkben már többször olvastunk. Melyekről tudjuk, sokszor leveszszük még őket a polcról, mert mindig kopogtatnak ajtónkon olyan élethelyzetek, amikor útmutatásukra szükségünk van.

A rendező eddig készült filmjei az erőszak képeiben bővelkedtek. A már-már gyomorforgató és válogatottan kegyetlen alkotásokhoz képest azonban a Tavasz, nyár, ősz, tél... és újra tavasz lenyűgöző és szép alkotás.

Képei és az európai ember számára szokatlan, de nem megfejthetetlen szimbólumai olyan erővel hatnak, hogy mellettük minden mondat tévúton jár. Ezért most is szívesebben írnék arról a mozdulatlan és békés csendről, amely a vetítés után a nézőtérre ült. Arról, hogy nehezen nyúltunk a kabátunk után, és kilépve a városi éjszakába néhány percig azt sem tudtuk, merre induljunk haza.

Pedig a történet nagyon egyszerű. Egy élet állomásait mutatja be. A gyermekkor önfeledt rácsodálkozásait és első bűneit. Az ifjúkor naivitását, bírvágyát. Az első szerelmet, a pusztításra való hajlamot. Bűnt, megtisztulást, engesztelést. Az öntudatlan gyermekből felelősséget vállalni tudó emberré válás küzdelmes folyamatát. És látunk egy öreg mestert, aki már megjárta ezt az utat. Akinek olykor szigorú, mégis szelíd bölcsessége visszavezeti az eltévedt tanítványt a helyes útra.

A táj magával ragadó szépsége és nyugalma mellett több olyan jelenete is van a filmnek, amelyet nem szabad, de nem is lehet elfelejteni. Az egyik talán az a pillanat, amikor a kisgyermek rádöbben arra, jóvátehetetlent követett el. A tette ismerős. Sírása mintha a miénk lenne. A másik az az engesztelő éjszaka, amely a felnőtt férfi bűnét és tehetetlen fájdalmát alakítja át olyan valósággá, amelyben összeér profán és szent, ég és föld, művészet és hit. Találkozik ember és ember. Találkozik Isten és ember.

Nem ismerem a szútrák tanítását. És azt is tudom, a keleti gondolkodás teljességgel sosem illeszthető be a mi nyugati világunkba. De ami Buddhánál és a kultúrák különbségénél is fontosabb, ott van a filmben. Mindenki számára kiolvasható és megérthető igazság. Olyan forrásvíz, melyet a kezünkbe adnak. Vigyázva és óvatosan kell vinnünk, mert nem tudhatjuk, mikor kell mások vagy a magunk szomjúságát oltani vele. S csak mi tehetünk arról, ha az úton két megálló közt elfolyik a tenyerünkből.

(Kim Ki-duk: Tavasz, nyár, ősz, tél... és újra tavasz)

Kávé

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu