"Dolgaim elől rejtegetlek..."

Az Isten-kereső József Attila (4.)

József Attilátévtizedekig mint ateista proletárköltőt állították elénk, és Istenhez fűződő kapcsolatának beható tanulmányozása máig várat magára. E hiánypótlás szellemében - a költő születésének századik évfordulója előtt tisztelegve - minden hónapban megismerkedhetünk József Attila egy-egy Isten-kereső versével, melyeket magyar költők felkérésünkre írt elemzései, vallomásai bontanak ki.

József Attila versét a kétszer is elhangzó kijelentés - Isten országát hirdetem néktek - két részre osztja. Az első Isten működésének látható jeleivel, a második az Ember teendőivel foglalkozik.

Isten olyan, mint a szél, amely a szemnek láthatatlan, s csak hatásaiból, mondjuk a falombok mozgásaiból következtethetünk a létezésére. Ha szelíd lehelete megsimogat minket, akkor jó, ha tudjuk, hogy ugyanaz a lehelet ez, mellyel az Úristen az Emberbe életet lehelt: a teremtő szellem maga. Isten országának eljövetele csak a teremtő szellem műve lehet, melynek mi eszközéül kínálkozhatunk csupán.

Isten fölméri örökeddigi szenvedésünk: de miért? Semmi esetre sem azért, hogy sajnáljon bennünket: azzal minket a tehetetlen önsajnálatnál egyébre nem nevelne. Elvégre simogatása nem lehet babusgatás, ha olyan erő áll mögötte, mely a börtönöket elsodorja. Azért méri föl a szenvedésünket, mert a bűn, a szenvedés nem hasztalan. Felgyülemlett kínjaink egy benső katarzis gyúlanyagává lehetnek. Szenvedésünk megérlelheti bennünk azokat a felismeréseket, melyekből a kész, zárt, merev, pusztulásra ítélt, félig vagy egészen elpusztult formák elől bujdosó lelkünk homoksivatagában, a későbbi versek homokos, / szomorú, vizes síkján, ahol az ember szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél (Reménytelenül), ahol minden alig elviselhetően üres és formátlan, könnyünk, vérünk, gondolatunk televényéből kisarjadhat valami új, eddig sosemvolt: megnyilatkozhat a teremtő szellem. Ezért zárják az első részt a termés, termelés és teremtés képei.

És nem csak egyenként változtat meg bennünket Isten. A teremtő szellem szolgálata nem lehet személyes ügy. Ahová Isten megelevenítő lehelete elhatol, ott nemcsak a börtönök, a gyárak és a búzaföldek, de a teremtett világ egésze megváltozik. Ezt a személyen túli vonatkozást keresve mondja ki a második rész bevezetésében: Isten mindnyájunk ünnepe.

Vajon nem úgy gondoljuk-e, hogy ha Isten országa eljön, az régen várt ünnep lesz, melyre méltón fel kell készülnünk? Vajon nem úgy olvassuk-e magunk is József Attila sorait, ahogy az évnyitóra készülő gyermek hallgatja, enyhén unatkozva, mint sorolja édesanyja az ünnep kellékeit? A gyerekek kezében virágok legyenek, ez végül is megoldható. Egy gond van csupán: honnan tudjuk, hogy Isten országa csakugyan eljött, s nem idő előtt örvendezünk? Lukács evangéliumában azt olvassuk: Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon (Lk 17,20). Ha eljövetelének egyáltalán van jele, akkor a romlás, pusztulás, rettegés, szenvedés az (vö. Lk 21,9-31). De ki képes ünneplő ruhát ölteni a pusztulás kellős közepén?

A vers befejező négy sora, az a bizonyos "alighogy" azonban valami mást sugall. Alighogy fölkészültünk, (...) Isten országa hazatalál. Ráadásul nyugodtan, biztosan, észrevétlen. Különös.

Fordítsuk csak meg száznyolcvan fokkal a gondolkodásunkat! Ha teljes szívünkben, egész lelkünkben felkészültünk rá, azáltal meg is jelenik közöttünk az ünnep. S ha ünnep lesz, az egyben Isten országának eljövetelét jelenti majd. Mert az Éden kertjéből kiűzettünk ugyan, de Isten országából nem. Isten országát mi űzzük el, s nem elsősorban gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással, hanem legelsőül azzal, hogy ezt az egyszerű, mondhatni hétköznapian egyszerű tényt nem ismerjük be. Rajtunk áll, Isten országát milyen messzire űzzük, mennyire közel hozzuk. Hogy hadnagyok leszünk-e vagy inkább embertársaink testvérei. Elutasíthatjuk a kegyelmet, a teremtő szellem közreműködését, de térdet-fejet hajtva be is fogadhatjuk. A magunk romlandó érvrendszerével, elveink, érdekeink szerint gondolkodva felaprózhatjuk a világot, ideig-óráig rögeszméktől felparcellázva is működni fog. Amíg azonban igazi lelkünket, melyet széltől is óva őrizgettünk, hogy be ne szennyeződjék, nem öltjük magunkra, azaz amíg a teremtő szellem egyetemességéhez fel nem emelkedünk, és erre az egyetemességre: Istenre hagyatkozni nem merünk, addig nem lesz se ünnep, se közösség, hiába várjuk, csak romlás, pusztulás, rettegés, szenvedés: Minden önmagával meghasonlott ország elnéptelenedik, minden önmagával meghasonlott város vagy ház elpusztul (Mt 12,25).

Ács József

Tanítások

9.

Isten országát hirdetem néktek.

Szelid lehelete megsimogat minket

És a börtönöket elsodorja.

Fölméri örökeddigi szenvedésünk,

Fájdalmunk végtelen homoksivatagját.

Hiába hullott veritékünkkel,

Könnyünkkel vérünkkel gondolatunkkal

Televénnyé forgatja majd,

Hogy víg erdők és komoly akadémiák

Hazatrallalázzák bujdosó kedvünket.

Megbékélt nyáját a fegyvereknek

Nyugodt szavával gyárakba tereli,

Az irigy gépek szerelemmel magasztalják

S arató kezeit

Alázattal nyalogatják a búzaföldek.

Isten országát hirdetem néktek,

Aki eljön hozzánk: a földre,

Aki nagyobb ünnep nálunk,

Mert mindnyájunk ünnepe.

Készüljünk rája illendőképpen:

Igazi lelketek, melyet elzártatok,

Hogy be ne szennyeződjék a robotban,

Vegyétek elő immáron s öltsétek magatokra.

Foltozzák be a nem-törődömséget

És kössék maguk elé az asszonyok

Legtisztább anyaságukat,

Illatosítsák meg homlokukat

És szakállukat a férfiak

Ősi testvériségükkel, jószándékaikkal,

A gyerekek kezében virágok legyenek

És gondatlanságot adjatok nékik.

Bölcs szivekkel örvendezzetek

És siessetek, siessetek,

Mert alighogy méltón fölkészültünk,

Akit elűztek a hadnagyok,

Nyugodtan biztosan észrevétlenül

Isten országa hazatalál.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu