A hólepte erdőben

Leesett a hó, fehérbe öltöztek a Pilis erdei, és a behavazott ágakon még szebbnek tűntek a fagyal fekete bogyóit morzsolgató, piros mellű süvöltők. Amikor közelebb értem, már rövid, füttyszerű hívogatójukat is hallottam. A süvöltők jámbor, bizalmas természetű madarak, ezúttal is közelre bevártak, és csak kelletlenül repültek odébb. Nem szálltak messzire, látszott rajtuk, hogy nem szívesen hagyják ott a bogyókkal teli fagyalbokrot, és amikor távolabbról visszanéztem, már újra az ágakon ülve lakmároztak.

A friss fehér takaró sok mindent elárul arról, ami éjszaka az erdőben történt. A bükkösben szarvasok váltottak át az úton, odébb vaddisznók nyomára bukkantam. Többen voltak, egymás nyomában haladtak, aztán egy helyen alaposan feltúrták az avart, valószínűleg bükkmakkocskákat kerestek. A felszínre került száraz levelek és a disznók kemény orrával feltúrt rögök között most egy fekete rigó keresgélt. Amikor meglátott, eleinte mozdulatlanul figyelt felém, majd hangosan riasztva odébb repült. Ilyenkor mindig sajnálom, hogy nem tudok utána kiáltani, maradjon nyugodtan, tőlem nincs mit tartania. Örök kár, hogy nem érthetjük meg egymást.

A hegyoldalban felfelé haladva bakancsom néha nagyokat csúszott a fehér hótakaró alatt átnedvesedett avaron. Valahol harkály kopácsolt, egy másik dobolt. Megkerestem a távcsővel. Jókora ágcsonkon ült, és szabályos időközökben hihetetlen gyorsan verdeste maga előtt. Ez a pergő hang funkcióját tekintve az énekesmadarak énekének felel meg, a harkály párt csalogat és foglalt területe birtokát jelzi vele. Amikor észrevette, hogy jövök, abbahagyta a dobolást, de nem mozdult. Később kicsit helyezkedett a csonkon, aztán, amikor feljebb értem, újra dobolni kezdett.

A gerincen erősen fújt a szél, az arcomba vágta a felkavart porhavat, de a túlsó oldal szerencsére már csendesebb volt. A téli időnek fittyet hányva hangos "nyitni-kék"-et kiáltott a széncinege, mély "korr-korr" hangokkal hollópár repült az erdő felett, távolabbról egy csuszka trilláit hallottam. Lefelé ereszkedve a hegyoldal, ha lehet, még jobban csúszott, a lábam elé kellett néznem, és a völgy felől érkező disznókat csak akkor vettem észre, amikor talán ötvenméternyire lehettek tőlem. Az öreg koca ment elöl, öt süldő követte: valószínűleg a tavalyi malacai. Amikor a koca meglátott, megtorpant, és megálltak mögötte a süldők is. Nagyszerű látvány volt a hat feketét mutató állat a fehér hóban! A koca fújt egyet, aztán oldalt fordult és futva indult el a hegyoldalon, a többiek, pontosan a nyomában maradva követték. Gyorsan távolodtak, aztán egyenként tűntek el egy hajlatban a szürke bükktörzsek között.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu