Hangulatjelentések

Szakadék

Immár legfőbb ideje viszszatérnem a megszokott ifjú katolikus közösségbe, amely péntek esténként gyűlik öszsze egy budai magánlakáson - s amelyet persze csupán az írásaimból, de nem a szívemből hagytam el az utóbbi időben. ("Hohó - emelte a magasba hosszú mutatóujját nemrégiben a szerkesztő, inkább játékosan, mint feddően -, hohohó, te aztán szépen elsinkófáltad a hangulatjelentések eredeti célkitűzését; nevezetesen azt, hogy beszámolsz az igényes társasági életről...")

Egyszóval a rendes pénteki összejövetelünkön üldögélek, s ez azért is jeles alkalom, mert ma este a nyolcvankilenc éves bencés szerzetes, Olofsson Placid a díszvendég. Csudálatos ember! Olyan fiatalos hévvel, s legfőképpen olyan kirobbanó derűvel mesél a saját életéről, mintha csupa illemtanárból és színházi büfés tréfából állt volna a huszadik század. Olyan vidám, mintha nem arról mesélne, miként élt túl tízévi kényszermunkát a Gulág egyik koncentrációs táborában. Pedig éppen erről van szó. És persze sok egyébről is. Nyolcvankilenc év ugyanis bőven elegendő arra, hogy ez-az megtörténjék az emberrel, és elraktározzon magában néhány száz történetet. Placid atya most ezekből mazsoláz elénk, csaknem három órán keresztül. Úgy is mondhatnám: felvonultatja előttünk a teljes huszadik századot.

Társaságunk csupa harmincas éveiben járó honpolgárból áll, így aztán törvényszerű, hogy egyes nevek vagy események hallatán arcunkra némi... hm... tudatlanság ül ki. Placid atya az idősek bölcsességével érzékeli ezt, és mondandóját rendszeresen köríti, ilyenformán: "A következő történethez elöljáróban el kell mondanom, hogy a harmincas évek közepén az volt a divat, hogy..." Csakugyan: bizonyos történelmi tények, mint például az, hogy a második világháború éveiben működő Keresztény Női Tábort Slachta Margit vezette, egy mai fiatal számára már érvényüket vesztették. Placid atya az ifjúságáról mesél, s bár a köztünk lévő korkülönbség "mindössze" ötven-hatvan év, úgy hallgatjuk őt, mintha egy másik bolygóról tudósítana.

Az előadást követően kettesben álldogálok egy barátommal a lakás előszobájában. "Ó, ezek a nagy öregek - lelkesedem - egy letűnt világ tanúi! Micsoda nemzedék!"

"Nem vitás, nagyszerű öregek ők - feleli a barátom -, hanem figyeld csak meg, hogy harminc-negyven év múlva mi, mostani harmincasok is nagy, csodás öregek leszünk az akkori fiatalok szemében. Sőt, a mi csodás öregségünkre nem is kell negyven évet várnunk: a világ olyan iszonyatosan felgyorsult, hogy már húsz év múlva is marslakóknak számítunk majd. Mi több: a mai kamaszok számára már most is bölények vagyunk, pusztán azáltal, hogy vannak emlékeink a kommunista rendszerről, hogy még voltunk úttörők, hogy még láttuk a berlini falat."

Egymásra licitálva elpróbáljuk, harminc év múlva miket mesélünk majd az akkori fiataloknak: "A következő történethez elöljáróban el kell mondanom, hogyan is nézett ki egy elefánt..." "Tudjátok, gyerekek, akkoriban még úgynevezett erdőkbe jártunk kirándulni, ahol úgynevezett fák voltak..." "A harkály egy szép, színes madár volt. Mihez is hasonlítsam? Körülbelül akkora volt, mint egy számítógép képernyője."

Az akkori fiatalok pedig majd könnyes szemmel néznek és felsóhajtanak: "Ó, ezek a nagy öregek! Micsoda nemzedék!"

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu