Az Eucharisztia Éve (VI.)

A szentségi böjt

A szentségi böjt szokása, illetve törvénye figyelmeztet bennünket, hogy a szentáldozásra az egész embernek, lelkünknek és testünknek egyaránt föl kell készülnie. Szükség esetén el kell végeznünk a szentgyónást, és a méltó szentáldozáshoz hozzátartozik a szentségi böjt is.

A szentáldozás előtt egyórás böjtöt tartunk, ami azt jelenti, hogy semmit nem eszünk, és vízen kívül mást nem iszunk. A betegek még ez alól is felmentést kapnak. A jelenlegi szabályozást megelőzően XII. Piusz pápa (1953, 1957) már enyhítette a régi, szigorú böjti fegyelmet, mely szerint a szentségi böjt ideje papok számára misézés előtt és a hívek számára szentáldozás előtt három óra volt.

A szentségi böjt elterjedéséhez nagymértékben hozzájárult az a tény is, hogy a szentmise megünneplése a második század elejétől áttevődött reggelre. A Hüppolitosznak tulajdonított ősegyházi irat, a Traditio apostolica - amelyből sok mindent megtudunk az ókeresztény kor egyházfegyelméről - még egyértelműbben fogalmaz: "Minden hívő, mielőtt még ételt érintene, siessen magához venni az eucharisztiát" (36.p.). Szent Ágoston a szentségi böjtöt az egyik levelében már mint az egész egyházban elterjedt szokást említi 400 körül egy Januariusz nevű karthágói papnak, aki néhány liturgikus jellegű kérdést tesz föl neki.

Az első törvényt a szentségi böjtre vonatkozóan a hippói zsinat (393, 28. kánon) és a III. karthagói zsinat (397, 29. kánon) hozta, amely kimondta, hogy a szentmisét csakis éhgyomorral szabad bemutatni. Jóval később a konstanzi zsinat így fogalmaz: "A szent kánonok dicséretes határozata és az egyház jóváhagyott szokása megtartotta és megtartja, hogy ezt a szentséget nem szabad étkezés után létrehozni, és a hívők sem vehetik magukhoz, ha nem böjtölnek, csak betegség vagy más szükség esetén, amelyet a jog vagy az egyház megenged vagy elfogad" (DS 1199).

A Szentírás szerint az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten gondosan előkészítette a megváltó eljövetelét. "Isten, ki a Boldogságos Szűz testét és lelkét, hogy Fiad méltó lakóhelye legyen, a Szentlélek által felékesítetted..." - imádkozzuk az egyház egyik könyörgésében. Azt is mindnyájan el tudjuk képzelni, hogy a bibliai Mária és Márta mennyit fáradozott a "méltó fogadás" érdekében, amikor az Urat házukba fogadták. A lábmosás ugyan nem közvetlenül az utolsó vacsora előtt történik, de mindenképpen figyelmeztetés, hogy nem lehetünk közösségben Jézussal, ha nem vagyunk tiszták (Jn 13, 8), ha nem készülünk fel kellőképpen a vele való találkozásra. A lábmosás szertartása utalhat a testi és lelki előkészület fontosságára is. A megtisztulás szükségességét Jézus Péternek mondott szavaiból is kielemezhetjük: "Ha meg nem moslak, nem vagy közösségben velem" (Jn 13, 8). A "megmosás", vagyis a megtisztulás előfeltétele az eucharisztia vételének. A "ha meg nem moslak" kifejezés arra is utalhat, hogy nem akármilyen tisztulásról van szó; nem olyanról, amit például Péter mosakodással megszerezhetne. Ezt a tisztulást csak a Megváltó Jézus tudja megadni neki. Kétségtelen, Jézus itt nem közvetlenül a kiengesztelődés szentségéről beszél, de bizonyos módon utal rá, amikor arra a tisztulási folyamatra hivatkozik, melyet megváltó halála indított el és a szentségi üdvrend aktualizál az egyes emberekben a századok folyamán.

Az egyház tőlünk is elvárja, hogy a szentáldozást gondos előkészület előzze meg. Nyilvánvaló, hogy fontosabb a lelki előkészület, de a szentségi böjt mint a testi előkészület egy sajátos formája szintén hitünk és az eucharisztia iránti tiszteletünk kifejeződése. De mindezek ellenére tudatában vagyunk annak, hogy nem vagyunk méltók a szentáldozásra. Azért részesedünk az eucharisztia szentségében, hogy megszentelődjünk, nem azért, mert már szentek vagyunk.

Dolhai Lajos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu