A nemzet él!

Örömhírt mondok - de nincs ebben semmi meglepő, a katolikus újságírónak ez a hivatása. Nem a "rossz hírek" elhallgatása, hanem hogy mindazok mögött és ellenére... Nem könnyű örömhírt mondani gyászolóknak, katasztrófák kárvallottainak, de még azoknak sem, akik "csak" a kilátástalanságba fáradtak bele. Pedig vannak számukra - legyünk őszinték: olykor-olykor mindnyájan közéjük tartozunk: tehát - számunkra is vigasztaló örömhírek. És nem is mindig csak a "láthatatlan tartományokból". Olykor egészen közelről szól valami erőt adó biztatás. Ami mindenkor jól jön - például most is, a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján.

Hajlamosak vagyunk ilyenkor csak azokra gondolni, akiket kivégeztek, megkínoztak, testileg-lelkileg megnyomorítottak, javaikból percek alatt kiforgattak. Sokan voltak ugyan, de ők így is az áldozatok kisebbségét alkotják. A kommunizmus áldozata az ország volt - talán még azok többsége is közéjük sorolható, akik az alacsonyabb szinteken működtették az elnyomás gépezetét. Hiszen a diktatúrában éppen az az ördögi, hogy egy idő után az áldozatok többnyire már maguk gyötrik egymást. Az elnyomás kárvallottai a kisiklatott életűek tömegei is, akik nem futhatták be azt a pályát, amelyre tehetségük képessé tette volna őket. A reményvesztett mai középkorúak és az értékvesztett mai fiatalok is az áldozatok számát gyarapítják. Egy lengyel író a kilencvenes évek elején egy nemzetközi konferencián zömmel nyugati újságíróknak azt fejtegette, hogy a kommunizmus legnagyobb kártevése nem a képviselői által alkalmazott fizikai erőszak volt, hanem a lelkekben végbevitt rombolás. Ami velünk történt, az nem sokkszerű megrázkódtatás volt, hanem olyan mérgezés, amelynek számos tünete még nem is mutatkozik...

A már tapasztalható újabb tünetek: a tömegméretekben kiveszni látszó emberi szolidaritás, a létharccá vadult versenyszellem, a reklámnak álcázott primitív manipulációkkal szembeni védekezőképesség meggyengülése és sorolhatnánk...

Hogy hol itt az örömhír? Barátaimmal mi például Babits Mihálynál találtunk rá, akinek egyik könyvét együtt olvassuk kéthetenkénti, éjszakába nyúló esti összejöveteleinken. A Keresztül-kasul az életemen egyik fejezetében ez áll: "A tömeg nem ugyanaz, mint a nemzet. A nemzet néha csak néhány emberben él." Az olvasást hosszas beszélgetések szakítják meg vagy mélyítik el: életről, halálról, Istenről, nemzetről, hazáról, szerelemről és hűségről, pénzről és segítőkészségről. Kicsit félnótásoknak gondoltuk magunkat ezért, de aztán jó volt olvasni a bátorító mondatot. Azóta kezdjük úgy érezni, hogy talán azok közé tartozunk, akikben él a nemzet. S mivel nem vagyunk túlságosan önteltek, feltételezzük, hogy vannak még hasonló baráti társaságok. Szóval, hogy akinek ez fontos, abban még mindig él a nemzet.

Ez talán fölér egy örömhírrel egy ilyen nyomasztó, az életünkből mégis kiiktathatatlan emléknapon.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu