A diktatúra dokumentumai

Egyre többen érdeklődnek levéltári anyagaik iránt

Tisztázatlan múlt, megfigyelők és megfigyeltek, ismertté váló és homályban maradó ügynökök... A rendszerváltozás óta napirenden lévő ügyek, amelyek megoldását egyre türelmetlenebbül várja a magyar társadalom, s most - a kormány előterjesztése nyomán - újra előkerült a kérdés törvényi rendezésének, a különböző ügynöklisták nyilvánosságra hozatalának témája. Kónyáné Kutrucz Katalinnal, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató-helyettesével a meglévő iratokról és azok kutathatóságáról beszélgettünk.

- Az akták megismerhetőségével kapcsolatban rengeteg tévhit él a köztudatban, pedig azóta, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának jogelődje 1997-ben megnyitotta a kapuit, lényegében szabaddá vált a kutatás: az állampolgárok beletekinthettek azokba az iratokba, amelyeket róluk készítettek. A gyanakvásba torkolló félreértésekre elsősorban az adhat okot, hogy sokan kaptak és kapnak meg ma is olyan dokumentumokat, amelyeken bizonyos részek ki vannak takarva. Azokat a részeket húzzuk ki, amelyek nem az illetőre tartoznak, egy-egy oldalon ugyanis számos másokra vonatkozó információ is szerepelhet. Az információs önrendelkezési jog pedig azt jelenti, hogy mindenki azt tudhatja meg, ami róla szól.

Ki tekinthet bele a levéltári anyagokba?

- Pillanatnyilag három minőségben fordulhatnak hozzánk az érdeklődők. Jöhetnek azok, akik arra kíváncsiak, hogy róluk vagy elhunyt hozzátartozóikról mi szerepel az iratokban. Ha van ügynökjelentés a dokumentumok között, megtudhatják az ügynökeik nevét. A törvény azonban javításra szorul, mert hiba csúszott bele: az egykori elítéltek ugyanis nem kaphatják meg nyomozati anyagukat.

A levéltárhoz fordulhatnak továbbá tudományos kutatók, akik a múltat akarják feltárni. A tudományos munka csaknem teljesen szabad. A kutatók csupán olyan különleges adatokhoz nem juthatnak hozzá, mint amilyen például a kutatott személy szexuális irányultsága, egészségi állapota vagy kóros szenvedélye. Mivel többnyire áldozatok adatairól van szó, nem hiszem, hogy a kutatók számára ezek szükséges információk lennének, nem beszélve arról, hogy az áldozatok méltóságát is mindenképpen védenünk kell.

Végül a harmadik lehetőség, ami mindenki előtt nyitva áll, ha valaki egy általa közszereplőnek tartott személyről akarja megtudni, volt-e kapcsolata az állambiztonsági szervekkel. Ilyenkor meg kell kérdeznünk az illetőt, akiről az adatot kérik, hogy elismeri-e közszereplői minőségét. A törvény szerint tizenöt napon belül válaszolnia kell. Ha elismeri, akkor a nálunk lévő anyagok alapján adatot szolgáltatunk róla. Amennyiben nem ismeri el közszereplői minőségét, akkor nem szolgáltathatunk adatot, viszont az információ kérőjének ilyenkor joga van bírósághoz fordulni. Ekkor a bíróság dönti el, hogy az illető közszereplőnek minősül-e vagy sem.

Említette, hogy a törvénynek vannak hibái. Milyen szakmai javaslatokat tettek ezekkel kapcsolatban?

- Elkészítettem egy szakértői véleményt, a Nemzetbiztonsági Bizottság dönti el, mit használ fel belőle. Ebben többek közt az szerepel, hogy szeretném, ha az egykori elítéltek megkaphatnák nyomozati anyagaikat. Jó lenne, ha a személyes találkozásokról készült iratokat is csorbítatlanul kézbe kaphatnák mindazok, akik részt vettek ezeken. Ezenkívül nem pontos a közszereplő fogalmának meghatározása. Fel kellene sorolni azokat a tisztségeket, amelyek betöltői közszereplőnek minősülnek. Ezáltal lényegesen egyszerűsödhetnének az eljárások. Pontosabban kellene meghatározni azt is, ki minősül hálózati személynek, vagyis - a hétköznapi szóhasználat szerint - ügynöknek.

A dokumentumok száma erősen megcsappant a rendszerváltozásig...

- Egy részüket egyszerűen azért semmisítették meg, mert nem volt szükség rájuk, és sok helyet foglaltak. A történelemkutatás számára ez persze probléma. Megsemmisítették továbbá azon ügyek iratainak jelentős részét is, amelyekben úgynevezett munkásmozgalmi emberekkel szemben jártak el, vagyis az egymás közötti "leszámolásokra" utaltak. 1956-ban számos dokumentum eltűnt. Aztán az 1989-es iratmegsemmisítési parancs következtében a belügyminisztériumi irattár anyaga kezdett fogyatkozni. Ebben az esetben azonban a naplókból legalább az kiderül, hogy milyen dosszié hiányzik. Felbecsülhetetlen a kár azoknál az iratoknál, amelyek éppen "kézben voltak". A rendszerváltozás idején ezeket lehetett a legegyszerűbben eltüntetni. Amikor 1990 februárjában a Katonai Főügyészség végigjárta a megyéket és a fővárost, mindössze annyi iratot tudott összeszedni, amennyi egy közepes méretű ruhásszekrénybe is elfért volna.

Előbb vagy utóbb azért hozzánk kerül a volt állambiztonsági szolgálatok összes fellelhető irata. A nemzetbiztonsági szolgálatok jogutódjai már elvégezték az 1980 és 1990 közötti anyagok átvizsgálását. Azok, amelyek továbbra is államtitoknak minősülnek, náluk maradtak, a többit legkésőbb február 22-éig át kell adniuk nekünk. Az államtitokról szóló törvény szerint háromévente felülvizsgálják az iratok minősítését, vagyis idővel mindent megkapunk.

A megmaradt dokumentumok alkalmasak reális kép kialakítására?

- A mechanizmust mindenképpen fel lehet tárni, a konkrét történéseket kevésbé. Nem beszélve arról, hogy az iratokban sok a hamis információ, hiszen egy-egy koncepciós perben igencsak kérdéses, hogy a megvert tanú mennyire mondott igazat. Legtöbb esetben azt mondta, amit elvártak tőle.

A kutatóknak a levéltári anyagok mellett a pártiratokat is meg kell nézniük, hogy valamiféle hiteles képet alkothassanak a korról. Az iratok önmagukban egyoldalúak, hiszen az állambiztonsági szolgálatok akármekkora hatalommal bírtak is, nem voltak "állam az államban": a párt megrendelésére dolgoztak.

Az utóbbi időben nincs könnyű dolguk a levéltár dolgozóinak...

- A hozzánk forduló embereknek egy évet kell várniuk, hogy megkaphassák a kutatni kívánt anyagot. A levéltár iránt az utóbbi időben nagyon megnőtt az érdeklődés. Munkatársaink létszáma viszont nem nőtt, ezért nem bírjuk gyorsabban feldolgozni az anyagokat. Sokszor szabályos detektívmunkát kell végeznünk, ugyanis úgy kaptuk meg a mintegy négyezer folyóméternyi anyagot, hogy nincs hozzá pontos névmutató. A százhatvanezer névből álló lista inkább csak az egykori elítélteket veszi számba, az iratokban viszont sok millió név szerepel. Nekünk minden oldalt végig kell olvasnunk, és ki kell derítenünk, hogy az adott oldalon szereplő személyek kicsodák. Ha csak a név szerepel, ez nem könnyű feladat. Gondoljunk csak bele, hogy a gyakori magyar nevekből hány és hány szerepelhet a papírokban. Sohasem lesz teljes a feldolgozottság, mert valamennyi nevet nem tudjuk azonosítani. Gyakran kapjuk azt a kritikát, hogy a levéltárban lassú a feldolgozás. Pedig ez nem gépesíthető dolog, mindenképpen aprólékos emberi munkát igényel.

Pallós Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu