Egy hét

Bicegő igazság

Megdöbbentően sok levelet kaptam karácsonyi cikkemre, amelyben Ágoston Júliánról írtam. Telefonáltak is, egyikük hallhatóan a könnyeit nyeldeste, amikor kedves tanárára emlékezett. "Maga ezt nem tudhatja... - nagy sóhaj -, csodálatos ember volt!" És ő is kötelességemmé tette, hogy jelentessem meg ezeket a költeményeket, amelyeket Oláh Gyula annyi munkával és szeretettel gyűjtögetett. "Igazságtevés" - olvasom a levelekben, hallom a telefonban. Igen, helyre kellene állítani a megcsúfolt értékrendet, igazságot kellene szolgáltatnunk az igazságtalanság áldozatainak, vissza kellene perelnünk helyüket a magyar szellemi és kulturális életben, újra kellene temetnünk némelyik áldozatot. Sorolhatnám. Csak az a torkot szorító, hogy még azt sem tudom elvégezni, ami a szűkebb szakmámhoz tartoznék.

Ki kellene adni ezeket a verseket. "Önnek ez szép kötelessége volna." Volna. Mert az a keserű igazság, hogy negyven év adósságait nem törleszthetjük néhány esztendő alatt, s ahogy széttekintünk az egyre szűkülő lehetőségek között, hovatovább semmit sem törleszthetünk. Melyik kiadó, szponzor vállalkoznék arra, hogy pénzt fektessen olyan kiadványba, amelynek szerzőjét alig-alig ismerik? Akik ismerték, szerették, lassacskán elmennek. Akik meg itt vannak, alig-alig tudnak mit kezdeni ezekkel a nevekkel. Negyven év rakta rájuk porát. Negyven év alatt mindent megtettek, hogy elfelejtsük őket. Negyven évig szajkózták, hogy a vallásosság végóráit éljük. Aztán e gondolat zászlóvivői eltűntek (vagy zászlót cseréltek), a vallásosság viszont sokaknak vezéreszméje ma is.

Csak éppen ki kellett segíteni a szakadékból, ahol rengeteg elfelejtett vagy elhomályosult érték nyugszik. Felfedezőútra kellett indulni, ám az változatlanul nyitott kérdés: mi lesz a leletekkel. Nem sokan vannak, akik ásatnak, leleteket mentenek, feldolgozzák őket, "kiállításra" sincs lehetőség. S egyre növekszik bennünk a lelkifurdalás: adósa vagyunk egy hősies nemzedéknek, s adósságunkat képtelenek vagyunk törleszteni. Hogy Ágoston Júlián példájánál maradjak: hallani vélem rekedtes hangját, látni vélem a kórházi ágyon, amint nevet - mert nyomorúságában is tudott nevetni, mint aki pontosan átlátja, mi a fontos, és mi nem - s mintha azt mondaná, "ne felejtsd el, én is megpróbáltam valamit, csak hát ez a világ..."

Ők tényleg tudták, hogy az ügy, Jézus ügye igazán fontos. Erről beszéltek, erről tettek olykor vérükkel hitelesített tanúságot, erről írtak, akiket írói tehetséggel áldott vagy vert meg a sorsuk. És most némi fájdalommal figyelik föntről a tehetetlenségünket, tétovaságunkat, ami talán nem is a mi gyengeségünkből fakad, hanem abból, hogy ilyen kort élünk; most nem a cenzúra béklyóz, nem a nyilvánvaló erőszak riaszt, hanem a gazdasági megfontolások és érdekek kényszere, amely legalább annyira bénító, mint a különféle erőszakszervezetek intézkedései.

Tudjuk, mi az igazság. Sejtjük, mit kellene tennünk, hogy érvényre jusson. Mégis fogcsikorgatva és tehetetlenül figyeljük, amint szemünk láttára bicegve tűnik el a szakadékban.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu