Szentírás-magyarázat

"Ez az én szeretett fiam"

Nagyböjt 2. vasárnapja - Mt 17,1-9

A nagyböjt elején járunk még, de már húsvétról hallunk. Jézus alighogy megkezdte keresztútját, színében elváltozva húsvét dicsőségében tündököl. Nem véletlenül mondják a biblikusok, hogy az evangéliumi hagyomány egyik legtalányosabb epizódja a ma hallott szakasz.

A megdicsőülés története, amely szoros kapcsolatban áll Péter Fülöp Cezáreájában elhangzott vallomásával (16,17), azzal kezdődik, hogy Jézus három bizalmas tanítványát - Pétert, Jakabot és Jánost - felviszi egy "magas hegyre". A három tanítvány a hegytető magányában lesz az Úr "színeváltozásának" tanúja: Jézust átmenetileg (vö. Fil 2,6) a feltámadt és megdicsőült Krisztus istenfiúi dicsőségében látják. Jézus arca ragyog, miként a nap, mert Isten mennyei dicsőségét sugározza (vö. Jel 1,16), ruhái, miként a megdicsőülteké (vö. Jel 3,5; 4,4; 7,9), mennyei fényárban tündökölnek.

"Istennel való egyenlőségében" (Fil 2,6) Jézus nem fordít hátat a világnak és az embereknek. Ellenkezőleg: világba és emberi kapcsolatokba ágyazott életében Isten igéjét, "tóráját" tapasztalja meg. Miután megjövendölte szenvedését (16,21-23) és beszélt követésének feltételéről (16,24-28), most - halála, exodusa előtt - bizonyosságává válik: emberileg kudarcot fog vallani, Isten nem fog csodát tenni. Nem kell tehát a hegyről levezető utat keresnie, mert csak egyetlenegy kínálkozik. Az, amelyik a másikra, a Golgotára kapaszkodik fel. Jézus - Jeruzsálembe vezető keresztútján - önmagát odaadó elszántságban "kiüresedik" (vö. Fil 2,7), ám "ürességét" az Atya közelsége tölti be. A "semmi"-ben fölragyog a "minden", a "gyöngeségben" az "erő" (vö. lKor 1,25), a nagypénteki sötétségben a húsvéti fényesség: Isten a kudarc ellenére is Isten marad, az Atya a halál dacára is Atyának bizonyul.

A megdicsőült Jézus mellett a tanítványok Mózest és Illést látják, amint Jézussal beszélgetnek. Illés a Messiás előfutára (Mal 3,23), Mózes pedig a zsidóság közmeggyőződése szerint az "első megváltó", akinek életmunkája mintegy előrevetíti a Messiás életművét. Mózes és Illés a "két tanú" - az egyik a törvény, a másik a próféták képviseletében -, aki prófétál (vö. Jel 11,3-6), s ha most megjelennek Jézus előtt, ez nyilván nem jelenthet mást, mint hogy Isten királyi uralmának a kinyilatkoztatása közvetlenül küszöbön áll.

Péter szólal meg először, s kifejezi örömét, hogy társaival itt van, és szolgálatára lehet urának (szó szerint: "Uram, jó, hogy itt vagyunk"), majd felajánlja - ahogy lombsátor ünnepén szokták - ágakból és gallyakból sátrakat épít. Talán ezzel akarja a megjelenteket hosszabb időzésre bírni: maradjanak a hegyen! Csakhogy nem Péternek kell a sátrat felütni, amelynek hervatag lombjai alatt birtokba vehetjük húsvét dicsőségét. Az ember sátrával Isten fényes felhője (vö. Kiv 40,34-38) áll szemben, amelyből "mennyei hang" hallatszik; egy hang ("bath kól", szóról szóra: "a hang leánya"), amelynek visszhangját az hallja, akinek a kinyilatkoztatás szól. A menynyei hang szózata azonos a Jézus megkeresztelése alkalmával elhangzott isteni kijelentéssel: "Ez az én szeretett Fiam" (3,17), s az idézet kiegészül egy másikkal: "Őt hallgassátok!" (vö. MTörv 18,15; 18,18). Vagyis: Jézus az Isten engedelmes, szenvedő szolgája, akiben az Atya "gyönyörködik".

Isten épít nekünk, nem sátrat, hanem házat; oltalmat nyújtó falakat húz körénk, tetőt ácsol a fejünk fölé. Nem "éjjeli menedékhelyet" készít, hanem családi otthont, amelynek közepén Jézus áll. A szeretett Fiú, aki halálával és feltámadásával újra és újra összegyűjt bennünket - kivált ebben a szent negyven napban -, hogy megőrizzen bennünket az Atya békességében és örömében.

Sulyok Elemér

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu