LITURGIA

Ég és föld között feszülve

(Az imaórák liturgiája 5.)

Amikor a zsolozsmát imádkozzuk, életükkel fejezzük ki és tesszük mások számára nyilvánvalóvá "...az igaz egyház valódi mivoltát. Azt a sajátságát tudniillik, hogy egyszerre... látható ugyan, de láthatatlan javakban gazdag, tevékenységben buzgó és szemlélődésben elmerülő, a világban időző és az ég felé zarándokoló". (SC 2)

Az egyházzal együtt végzett imádságunk: szolgálat a világ életéért, amelynek során egyformán figyelünk a földiekre és az égiekre. Hisz rabjává válni a világ dolgainak, vagy ellenkezőleg: félelemből, esetleg gyűlöletből elmenekülni tőle nem nagy tudomány. A láthatók és láthatatlanok közötti egyensúlyt megtalálni azonban a lelki élet igazi kihívása.

Áldozathozatalunk, amit az imaórák időben történő végzése kíván, elszánásunk, hogy istendicséretünket embertársainkért felajánljuk, és a gesztus, amellyel Teremtőnkhöz fordulunk, mind erőforrást jelent önmagunk és azok számára, akikért imáinkat felajánljuk. Ezek megtartó ereje és valódi jelentősége csak ritkán tudatosul bennünk. Azt mondhatjuk, hogy valamiféle csendes, szinte láthatatlan építkezés és erősödés apró mozzanatai ezek: egyszerre életadás és életápolás. "Apostoli termékenységű cselekvés, amely hozzájárul Isten népének növekedéséhez." (18. pont)

Lélek ihlette ősi imádságaink és igéink - tudjuk- az évszázadok során képmutató istentelenek ajkán nemegyszer torzultak rettenetes káromlássá, szentjeink életáldozata által azonban mégis száz- és százezerszer megszentelt szavak ezek, melyek az élet és növekedés végső kútfejéhez, Istenhez fűznek bennünket.

Éppen ezért a zsolozsmázás megkívánja, hogy figyelmesen és a szív odaadásával végezzük azt. Fel kell emelnünk, hozzá kell igazítanunk magunkat Isten világához, még ha egyelőre csak igen töredékesen értjük és ismerjük is azt. Miközben az ihletett Szó egyfelől személyes imánkká, lélegzésünkké lesz, szívünk feltörő öröme vagy éppen gyötrődéseink az ősi imádságok szavaival találnak kifejeződést maguknak. A rendszeres imádságban Istentől időt és teret kapunk arra, hogy leülepedhessen, letisztulhasson lelkünk mélységes kavargása, hogy ne sodorjanak el bennünket az események, a vágyakozások, az álmok és az érzések kavargó folyamai. Különleges kegyelem ez egy olyan világban, amely az immanencia foglyaként, reményvesztetten újra és újra önmagába hullik vissza.

Káposztássy Béla

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu