|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
LAPSZÉL Életben maradás a fővárosban... Sietősen lépdeltem a februári hidegben. Reggel volt. A metró aluljárójából kikeveredve nyugtáztam: ma is sikerült. Sikerült pozíciómat megtartanom a budapesti közlekedés darwini módon működő rendszerében. A gyenge elbukik, az erős megmarad törvénye talán a Neander-völgyben volt még ilyen kemény. Hogy mennyi mindent tanultam néhány éves itt tartózkodásom alatt? Nagyon sok mindent. Például, pesti embert megszégyenítő lazasággal tudok már könyvet olvasni a mozgólépcsőn is, mégpedig úgy, hogy már fel sem kell néznem, mielőtt leszállok róla. Tudom, melyik megállónál, melyik kocsira kell várnom, hogy a valószínűség-számítás eredményeként minden végtagommal megérkezzem a célállomásra. Képes vagyok szigorú és már-már gyilkos pillantással elhárítani a kijárat előtt álló szórólap-osztogatókat. Akik szintén hátráltató tényezők a munkahely felé vezető és a budapestivé válás rögös útján. S mindez csak csekély része annak, amit megtanultam a fővárosban. Mégis, be kell vallanom, van úgy, hogy minden túlélő tudományomat elfelejtem. Ez történt ma reggel is. Az utolsó akadályt nem sikerült leküzdenem. A zöldre váltott lámpa oltalmazó fényében indultam át az utca túloldalára. De két zebracsík után a lámpa már villogott, tudtam, esélyem sincs. A testem valahogy épen átért. De a lelkem megrekedt a széles utca két partja közt. Valóságos hajótörést szenvedett. Sok időbe telt, mire magához tért, és ama porgúnyát hátrahagyva tovább indult. Amolyan vidéki, komótos léptekkel. Szemügyre vette a nagy házak szép homlokzatát. Elbeszélgetett a lépcsőn ülő koldussal. Megállapította, hogy a hidak még mindig szépek, a vár a helyén van, és legalább a hegy tetején szabadság honol. Megállt és csak nézett. Hosszú percek elteltével így kiáltott föl: nahát! Büszkén, de azért a fejét csóválta. Majd barangolását bevégezve testembe visszaköltözött. Lassan, komótosan és huncut mosollyal. Amolyan vidéki módon. Koncz Vera
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|