A kereszt áldásában

Kórházban segítő fiatalok

Ágyakban fekvő betegek, lábadozók, hozzátartozók a hegyi beszéd örömhírét hallgatják ezen a vasárnapon - az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet nyolcadik emeletének előadótermében. Ha száz évet visszamehetnénk az időben, ezen a telken a Magdolna Kórház kápolnájában, a szervita nővérek karéjában lennénk. Most az ágyak mellett zömében egyetemista segítők állnak. Nagyon fontos a munkájuk: beszélgetnek a betegekkel, összeírják kéréseiket, s minden hétvégén a misézőhelyre viszik őket. A szentmisét rendszerint Kemenes Gábor atya mutatja be, aki még a terézvárosi templom káplánjaként kezdte a kórházi szolgálatot 1993 őszén. (E helyen kívül még az Erzsébet Kórházban, valamint a Csengery utcai Gerontológiai Intézetben is részben ez a csapat dolgozik vele.)

A traumatológia betegei jórészt baleset miatt kerülnek ide, testük megtört, de értelmük tiszta, egyfajta lelkigyakorlat számukra ez a történés, amelynek fényében átpereg életük folyama, átgondolnak sok mindent.

Így volt az egyik tehetősebb emberrel, aki sziklahasadékba esett, s minden végtagja eltörött. Tombolt a vihar, de barátai a tiltás ellenére fölszálltak gépükkel, hogy megmentsék őt. Akkor döbbent rá, hogy pénzért ezt senki nem tette volna meg.

- Ki az, aki barátaiért, minden emberért életét adta? Jézus értünk, érted halt meg a kereszten! Ez a kereszt lett a mi áldásunk. Jézushoz fordulhatunk: a feltámadás szívbéli békéjét, gyógyulást kaphatunk, s erőt saját keresztünk hordozásához. Szeretetben felajánlhatjuk keresztünket, életünket neki. Egy sportoló, akinek egész élete a mozgás volt, megöregedve lebénult, csak a fejét tudta mozgatni. Mégis, a hitből fakadó derű sugárzott belőle. Sokat tudnánk adni a világnak, a környezetünknek ezzel az örömteli hittel, ami a szeretet, remény, boldogság forrása - halljuk Gábor atyától.

Az önkénteseket kezdettől szervező egyik segítő beszámol arról, hogy az évek során több nehézséggel találkoztak. Mára már megszűnt a kórházi dolgozók kezdeti ellenállása, értetlensége; elfogadják, sokszor megköszönik, egy-egy nehezebben kezelhető betegnél szinte várják a lelki, pasztorációs közreműködést.

A másik gondot a hozzátartozók beleszólása jelenti. Sokan hiszik - egyfajta rossz beidegződés: a betegek szentsége az utolsó kenet -, hogy a beteg "megijed" a paptól. A valóságban az a tapasztalat, hogy egy-egy beszélgetés, gyónás után megkönnyebbül, megnyugszik az addig ziháló beteg. Volt, hogy ki kellett várni a pillanatot, mikor van egyedül a beteg, hogy akarata szerint végre tudjon beszélni az atyával.

- Könnyen "leírjuk" őket, hogy úgysem fogja fel, nem "hallja" beszédünket a haldokló, s aztán látjuk, ahogy gördül a könnycsepp szeméből...

- Érdekes, hogyan jut el egy-egy teljesen magatehetetlennek látszó beteg arra, hogy misére "jön". Sokan először nem mernek jelentkezni, aztán, amikor látják, hogy milyen egyszerűen tologatjuk ki az ágyakat, ők is kedvet kapnak.

- Mitől van kedvem jönni? - tanakodik Péter, aki menyasszonyát, Dórit is hozza már. - Elsősorban, mert van igény erre, szükség van itt rám, hasznosnak érzem magam; s "részesülhetek a szentmise áldozatában" - meséli nevetve. - A misén részt vevő betegek sokszor mondják hálásan ezt. Az is megfigyelhető, hogy akik nem jöttek, még azok is részesei a szertartásnak, mert gyakran kérik, imádkozzunk értük.

Kati három éve jár ide segíteni hétvégenként, hét közben óvónőként dolgozik. 1989-ben betegen feküdt az Erzsébet Kórházban. Arra gondolt éppen, hogy ha minden emberben megláthatjuk Jézust, akkor benne is Jézus szenved. Ebben a pillanatban egy idős néni odament hozzá, béna kezét csókolgatni kezdte ezekkel a szavakkal: -"Jézuskám, Jézuskám!"

- Ha valaki elkezdi ezt a szolgálatot, nem tudja abbahagyni, mert Jézust látja a betegekben - mondja Kati.

Plichta Adrien

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu