Hubay Miklós

Naplójegyzetek

A versolvasásról

A versolvasás engem naivvá tesz, gyermekké. A vers - a szép vers - jelenlétében eltűnik mindaz, amit az irodalomból tudtam, tudok. Vagy tudni vélek. Elfújja a szél. A Szentlélek pünkösdi szele? S nem győzöm bámulni azokat, akik azonmód nyilatkozni tudnak a versről. Osztályozzák vagy pláne, elemzik is. Pedig csupa okos dolgot mondanak, bizonyára. Ezekre úgy nézek föl, mint a felnőttekre.

Ha tetszik a vers, az első olvasmányok mézével tölt el. Ilyenkor a vers "megelőzi" bennem az életben összehordott tudást, információkat. Olyan fogékony lesz az elmém, mintha most kezdenénk a világ fölfedezését. Ez bizonyára onnan van, hogy a Versben az Ige olyan, mint amikor kezdetben vala...

*

Mindezt sikerült kísérletileg is igazolnom. Amikor az irodalom mellett még a magyar nyelvet is én tanítottam Firenzében, és nyelvtani szabályok helyett - amelyeket már én is régóta elfelejtettem, vagy soha meg se tanultam - minden órán egy verset írtam fel a táblára. A vers hitelét már az megadta, hogy fejből írtam fel. Verseket nem felejtek. A tanítványokkal mint egy szentolvasót morzsolgattuk párszor végig a verset, szóról szóra. Aztán megszállta a szemináriumot a Szentlélek.

Másnap már mind betéve tudták. Lehet, hogy éjszaka párnájuk alá tették a lemásolt magyar szöveget. A neolatin fiatalok az első magyarórától kezdve boldogan érezték otthon magukat a magyar nyelv kebelén. Nem is érezték nehéznek ezt a legendásan nehéz nyelvet. Igaz, hogy nem azzal kezdték, amit a számukra írt magyar nyelvkönyvek akkoriban kínáltak, hogy "Mit csinál Kovács elvtárs? Kovács elvtárs televíziót néz" - hanem azzal, hogy "mosolyogva néz rám a Dunától Tiszáig nyúló róna képe". A vers varázsa elzsongította bennük azt az ellenállást, amely felnőttkorban kínkeservessé teszi a nyelvtanulást. Gyermekké lettek.

Az ember szent

Az ifjú Kosztolányi jelentette ki ezt. S életre szóló hitvallás lett belőle. A férfi-költő is folyton hirdeti. Halálos betegen is ezt hajtogatja, egyre nagyobb versekben. A fiatalkori intonálásban a teljes sor így hangzott: "Az ember szent. És mi marad belőle?" Erre rímelt a szakasz utolsó sora, a szinte sziszifuszian kínteli kiáltás:

A földgömb szíve megreped-e tőle?

Ugyanezt a kérdést - persze nem részvéttel, hanem gúnyosan - vágja oda Lucifer Ádámnak, amikor ez az elmúlás szelétől megcsapva nem érti, hogy a világ miként maradhat változatlan ép egy ember halála után:

Hiú ember! Hát azt kívánod-é,

Hogy a természet rendje felbomoljon,

Új üstökös ragyogjon éjeden,

Remegjen a föld, egy féreg ha elvész?

Máté evangéliumából úgy tudjuk, hogy Jézus halálakor megrendült a Világegyetem - "a kősziklák megrepedtek". Reviczky Gyula egyik verse szerint ilyesmi történt az antik isten, a nagy Pán halálakor is.

Úgy látszik, csak istenhalálnak lehet kozmikus kihatása...

Biztos kézzel tapogatott ebbe az irányba az ifjú Kosztolányi, amikor erre az oly természetes igényünkre - hogy minden egyes ember halála kérdésessé kell, hogy tegye az egész Teremtés létjogát - feltételként az ember szakrális mivoltát jelölte meg: "Az ember szent."

(A szerző Kossuth-díjas író, drámaíró, a Magyar PEN Club volt elnöke.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu