Blaszfémia

A következő operai évad elé

Még néhány hét, és kezdődik az új színházi évad. Szeptember 10-én nyitja meg kapuit az Operaház, 19-én az Erkel Színház. Itt, a Köztársaság téren a műsorterv szerint tavasszal ismét előadják a Lohengrint, amely a múlt évad botrányos bemutatója volt. Pedig a hely szelleme - és a magyar közönség - ennél jobbat érdemel.

De hadd mondjak valamit a teátrum előcsarnokáról.

A falak egy részét fényképek, dokumentumok borítják. Ott van Oláh Gusztáv színpadképe az 1931-es Lohengrinhez, ott vannak Fülöp Zoltán díszlettervei, amelyek az Oláh Gusztáv rendezte, máig is oly emlékezetes 1938-as Lohengrin-felújításhoz készültek. Nemzedékem ezen nőtt fel, s az utánunk következők is. Látvány, cselekmény, mozgás, az egész megjelenítés Richard Wagner alkotását sugárzóan valósult meg akkor, a zenéhez és a szöveghez méltóan.

Ez jutott eszembe: Závodszky Zoltán, majd kiváltképp Simándy József hattyú-vonta hőse, erre gondolhattunk sokan most is, a nézőtérre indulóban. És mennyi elegánsan öltözött, estélyi ruhás, szmokingos, németül beszélő vendég is volt közöttünk.

Talán nem csak az én magánvéleményem az, hogy az operaházak világszerte általában remekműveket játszanak, és ezek az alkotások arra születtek, hogy őket játsszák,ne valami mást. Vagyis a művet magát kell megszólaltatni és megjeleníteni, azt, amit az alkotóművész megírt. A remekmű azért is az, mert mindig érvényes. Úgy, ahogy van. Szükségtelen "közelhozni a mához", mert mindig minden mához közel van! És a legfontosabbat mondja: önmagát.

Egy remekmű színpadra állításának optimális lehetőségei bent vannak az alkotásban, bele vannak kódolva. A rendezőnek csak föl kell ismernie őket, és választhat közülük.

Ezt tudta a mi operajátszásunk aranykorszakában Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv, Ferencsik János, Márk Tivadar. Tudta Jean-Pierre Ponnelle, tudta Luchino Visconti, tudja Franco Zeffirelli - nem sorolom őket tovább.

Minderre fütyült Katharina Wagner, a május másodikán először előadott Lohengrin-féleség rendezője, fütyült Alexander Dodge díszlet- és jelmeztervező, fütyült Robert Sollich dramaturg.

Ki is fütyülte őket a magyar közönség, már az első felvonás végén is, aztán ahányszor csak lehetett. A német vendégek pedig buúúztak. (Ez a hangutánzó ige benn van a német-magyar szótárban: "buhen = fújozni".)

Nyolcadikos gimnazista korom óta, jó néhány évtizede írok operáról: előadásokról, énekesekről mindenféle műfajú és formájú cikkeket. Ám e hosszú idő alatt egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy operarendezést kifütyült volna a magyar közönség.

Ami viszont az Erkel Színházban az említett napon történt a nézők egyre nagyobb megbotránkozására, megérdemelte a szokatlan fogadtatást.

A színpadon ugyanis nem azt játszották, amit a költő Richard Wagner megírt! Miközben a zeneköltő Richard Wagner muzsikája szólt, a karmester jelesen vezényelt, a művészek kiválóan énekeltek. Mit láthattunk hát? Egy politikai rémtörténetet, egy többszörös agyrémet, amely arcátlanul az eredeti cselekmény helyére tolakodott.

Milyen jogon-okon lett itt a Grál-lovagból, Parsifal fiából öntetszelgő politikai szélkakas a XX. század végéről? Honnét, miért és ki szalajtotta ide ezt a politikai tohuvabohut?!

Hívő vagyok, magasztosnak tartom és magaménak vallom a Grál-legendát. (Aki nem tudja, mi az, nyissa ki egy közkönyvtárban a Révai Nagy Lexikona nyolcadik kötetének 758. oldalát.) Arra kell gondolnom, hogy abban a kehelyben Arimathiai József a kereszten szenvedő Krisztus vérét fogta föl. Ezt őrzik Monsalvat hegyén a lovagok, és minden nagypénteken galamb száll le az égből, hogy a szent edényt új erővel töltse meg...

Május másodikán nemcsak az igazi Lohengrint maszatolták össze, de a nekem legáhítatosabbat, amit a műfaj valaha adott: Wagner Parsifalját is, visszaható érvénnyel. Mi más a blaszfémia, ha ez nem?! Kigúnyolása annak, ami magasztos.

Akadhatnak persze olyanok is, akik ezt az operai kultúrbotrányt "új utak keresésének", "kísérletezésnek", netán "modernségnek", "korszerűségnek" nevezik. Ha ezt nem fogadom el, ha mást mondok, a legrosszabb esetben konzervatívnak neveznek, a legjobb esetben agyamentnek. Hiszen csak ők, a mucsai, a harpacskószajudári, a kajászónyüvesmorci sznobok tudják, és jogosak meghatározni, mi a jó. Lelkük rajta...

Az Operaház műsorkalendáriuma szerint legközelebb jövő tavasszal, 2005. április 10-én és utána még háromszor szerepelne ez a "rendezés" az Erkel Színház műsorán. Nincs rá szükségünk! Nem kérek belőle! Vegyék elő Békés András nagyszerű munkáját, 1976-os Lohengrin-rendezését. Az - fejet hajtva az előtte járók szellemujja előtt - méltóképpen vitte színpadra, ugyanerre a színpadra az eredeti operát.

Optimista vagyok, bízom benne, hogy a május másodikán oly kiváló teljesítménynyel megörvendeztető művészek az új feltételek között nem csupán elénekelhetik, el is játszhatják Wagnert.

Richardot, nem Katharinát.

Dalos László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu