A Fejedelem nyomában

Az életben történnek néha valószínűtlen dolgok.

Például egyszer csak az, nem is olyan régen, hogy szállodai ágyamból kitekintve, épp szemben láthatom, az ablakon át, a bizánci Hagia Sophia, törökül Aja Szofija mecset derengő kupoláját, két őrt álló, kivilágított minaretjével, s fölébük odatűzve, a mélysötét égen, az ezüst teliholdat.

Nappal, a teraszról egész Isztambult végigpásztázhatja a szem: a másik hatalmas, hatminaretes Szulejmán mecsetet, a még bizánci városfalakat, tornyokat, a szultáni palota, a Topkapi szeráj lombok alól kikandikáló épületeit, s az annyit magasztalt Aranyszarv-öblöt, a kontinenseket elválasztó Boszporusz bejáratát. Ma már két szuperhíd íveli át, Ázsia és Európa között, hetven méter magas kapuzataik alatt korunk aranyát, az olajat tizenhat tankhajó szállítja naponta a forgalmazó multi-megrendelőknek. Ha egyiküket baleset érné és az olaj szétfolyna, a tízmilliós nagyváros halálos veszélybe kerülne.

Lezajlott itt azonban, több mint fél évezrede, egy valódi történelmi dráma: a keresztény görög Bizánc eleste, s az oszmán hódítók városfoglalása. A görög hajóhad ugyan lezárta előlük az öbölben a vízi utat, a törökök azonban saját hajóikat és ágyúikat szétszedték, s a hegyeken átvonszolták a védők háta mögé, az ostromlottak elképedésére és rémületére. Megpecsételve ezzel Bizánc, majd a Balkán, s egy évszázaddal később az innen oly távolinak tetsző Magyarország sorsát.

A magyar utazót a törökök ma már annál barátságosabban, már-már testvérként fogadják, szólongatják. Nemcsak a bazár kelme-, szőnyeg- és rézműves árusai, hanem a szállodai, idegenforgalmi alkalmazottak, alkalmi ismerősök is. Készségesen kalauzolnak a keleti kereszténység hajdani szent egyházába, ahol az igazságosztó Krisztusok, komor tekintetű pátriárkáik képmásai között és fölött mi egy szelídebb vonású női arcot keresünk, Szent László királyunk ide kiházasított leányáét, Piroskáét, akit a bizánciak Irénének kereszteltek és tiszteltek. Aranyló mozaikképe, a kupolaszeglet magasában szelídebb dicsőségünk, mint a városkaput hajdan bárdjával bedöntő Botondé.

A Jedikula, a Héttorony vízben ázó bástyái, falai már szomorúbban, Török Bálint és annyi idehurcolt, életfogytiglan itt raboskodó magyar vitéz emlékét idézik.

De változó a történelem, s hogy ne legyünk hálátlanok, megköszönhetjük a török elődöknek és mai utódaiknak a menedéket, amit vesztett szabadságharcaink után annyi kiváló magyarnak nyújtottak. Az idei évforduló kapcsán is tisztelgő látogatást tehetünk Rodostóban, török nevén Tekirdagban, ahová ma már modern autópálya vezet, a sötétkék Márvány-tenger partján.

S ott állhatunk a gondosan ápolt Rákóczi-emlékház előtt, amelyben rangos nemzetközi személyiségként élhetett számkivetettségében, hozzá méltó, mindvégig hűséges udvartartásával. Láthattuk maga faragta bútorait, ebédlőjét, s mellette a legmegindítóbbat, Mikes Kelemen parányi írókamráját, ahonnan "édes nénémnek", képzelt címzettjének megannyi levelét papírra vetette, maga és irodalmunk nem kis dicsőségére. Kitekinthettünk a rácsos ablakon, amelyen át, mint egy kissé kényelmes börtönből, nézte-hallgatta ahogy leveleiben megírta, a tenger mormolását, utolsóként a bujdosók közül.

Rákóczi aranyozott ülő szobrát is a tengerparton állították fel, jó tíz esztendeje, azóta hordják talpazatához az arra járó magyarok, emlékező küldöttségek a piros-fehér-zöld szalagos koszorúkat és a sok-sok, mindig újra kihajtó virágot.

Sediánszky János

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu