Könyvespolcra

Nem akarok már kérni semmit...

Polcz Alaine legújabb könyvéről

Napló és visszatekintés, bölcs elmélkedés és líra, de mindenekfelett csodálatos vallomás Polcz Alaine legújabb könyve. Tizenhárom, sokszor témájában és hangulatában egyaránt eltérő fejezet tár elénk egy egész életet, egy különösen szép és nehéz női sorsot.

Különösen szép és nehéz női sors. Írom ezt a mondatot, és csendben fogalmazódik bennem a kérdés: Vajon létezik másmilyen sors? Nem, nem hiszem. Csak a viszonyunk hozzá, az lehet más. És ez a más az, ami Polcz Alaine könyvét kiemeli a nagy leleplező emlékezések közül, és beemeli oda, ahol az örök érvényű dolgok élnek.

Gyermeki ragaszkodással ír a szülőföldről, Erdélyről: puliszkáról, Szent Miklós-ikonról, egyszerű magyar és román emberekről, fürdőkről, első szerelmekről. A kor művészeinek alakját kedves és finom humorérzékkel eleveníti fel, az olvasóhoz szinte baráti közelségbe hozza őket. A Weöres Sándor és Károlyi Amy személye körül keringő legendák, anekdoták sem hiányoznak. Az emlékező azonban nem téveszti szem elől a helyes arányt.

Barátságok, szerelmek és a költészet finom védőburka sem feledteti azonban a kort, mely tehetségeket űzött öngyilkosságba vagy alkoholizmusba. És kétségbeesett embereket megfigyelői, illetve még kétségbeesettebb embereket megfigyelt szerepkörbe.

Harcok, félelmek, törékeny életek, halálok és gyász. Ezekről ír még Polcz Alaine, akinek sorai mögött érezzük, sejti a halál titkát, és ezzel együtt sejti az életét is. Egy másik írásában a perzsa halottaskönyvet idézi, mely szerint mindenkinek át kell jutnia a könnyek folyóján, el kell merülnie a gyászban, hogy utána kiemelkedhessen. Az olvasónak nem marad kétsége, a könyv írója jól ismeri ezt a folyót.

A múlt ösvényein járva az egyik fejezetnek csak ennyi a címe: Ágnes. Nemes NagyÁgnes utolsó hónapjait járja körül, és ezzel együtt egy magányos géniusz harcainak lehetünk tanúi. Utolsó sorai közül sokat felelevenít az írónő. Nehéz lenne nem idéznem közülük legalább egyet: Én láttam angyalt. Az se jó!/ Futott, nem értem el./ Olyan mindenki angyala, / Amilyet megérdemel.

Mégis, talán a legszebb sorokat a püspökszentlászlói naplórészletben olvashatjuk, Isten útjairól, vágyainkról, életről, halálról. Szelíd és bölcs tanulság, de nem végszó, inkább örök kezdet a fejezetet lezáró imádság is: Erőt kértem az Úrtól, / s ő nehézségeket adott, /amelyeken megedződtem.

(Polcz Alaine: Kit szerettem? Mit szerettem? Jelenkor Kiadó, 2004)

Koncz Veronika

Keresztény humanizmus

Nincs itt ellentmondás? A humanizmus ugyanis az embert helyezi a középpontba, a kereszténység pedig mint vallás, Istent. De Jézus, Isten fia emberré lett. "A keresztény humanizmus tehát krisztusi emberiesség." "A Jézus tanítását követő kereszténységben tehát az ember, minden ember végtelenül fontos" és "Isten képmásaként egyedülálló méltósággal rendelkezik"... Míg az Ószövetségben ritkán esik szó arról, hogy Isten szerető gondoskodása kiterjed minden nép és minden nemzet minden tagjára, addig az Újszövetség ezt világosan hirdeti. Nemeshegyi Péter jezsuita atya legújabb könyvében hét pontban foglalja öszsze a keresztény humanizmus tételeit. Az első tétel megadja az alaphangot: lenni jó, élni jó. Kiemelném a harmadik tételt, a szerető önátadást, amely kapcsolat Istennel és az emberekkel. Vagyis, ahogy VI. Pál pápa javasolta (a kapitalizmus és kommunizmus kudarca után), valósítsuk meg a "szeretet civilizációját", ahol mindennél fontosabb az ember, és nem a tőke, hanem a munka a gazdaság alapja, ahol nem a birtoklás a legfontosabb, ahol az etikát elsőbbség illeti meg a technikával szemben, és amelyben a társadalom igazságosságon és irgalmas szereteten alapul. A kereszténység hozzáállása ebben a kérdésben egyértelmű. Hisszük ugyanis, "hogy a szeretet útja minden ember előtt nyitva áll, s hogy az egyetemes testvériségre való törekvés nem hiábavaló". (GS 38)

(Nemeshegyi Péter SJ: Krisztusi emberiesség - Keresztény humanizmus. Korda Kiadó, Kecskemét, 2004)

Torba Zsuzsanna

Emlék és jelen

A kötet címe: Félvilág. Pilinszky versét idézheti emlékezetünkbe, a Félmúltat. Kozmikus idő és történelmi találkozik a két fél(e) múltban, amint esemény, benső történés a mérhető (mérhetetlen) időben. A magány alkotói "sorscsapás", amit egyetlen közösség (?) sem képes feloldani. A keresztény egzisztencializmus XX-XXI. századi képviselői ezt mind jól tudják, s már verseikben, prózai műveikben nyíltan írnak róla. Korábban - bizonyos létszorongásban - leginkább "burkoltan" jelezték. A modern költő félmúlt, félvilág - "mágneses viharában" vagy a messzeség hullámain hajózik...

Büki Attila összegző kötete sokarcú. A dunántúli poéta - immár pesti környezetben - folytatója a pannon hagyományra épülő magyar gondolatnak, a közelmúlt történelmét bemérő kritikának, és az imént említett keresztény egzisztenciális "indulat" követője: keresi az igazságot, mint Babits, a vergődő előhegyi költő, akinek könyvlapja "csak a föld túloldaláról láttatja" a "pannon hegyoldalon a fogyatkozó nappal Jeremiást". Büki beletestálódott a "Mi a magyar?" eszmei tartalmába, arról a féltőn őriző virrasztó felelősségről szól, amelynek képviselője többek közt Babits, Illyés és Ravasz László.

Büki súlyos terhet hordoz. Akkor döbben rá az olvasó, ha már harmadszor veszi kézbe - lapról lapra - a Félvilág című kötetet. Festő is a szerző, a láttatás szépségében a szókimondó színek, fények kavalkád-mestere - nem öncélúan. Sajátságosan magyar e kettős hivatásában, aki impresszionisták, romantikusok tükör-láttatásában korunk legnagyobb kérdését fogalmazza meg: van-e még értelme a szépnek, etikusnak. Egyik fontos versében, a Dover képeslapban ezt írja (a tengert szemlélve): "árvaságát most felteszi / kit vonz még a messzeség / bármely lenge hullámra / mint szélre a rőt falevél". A képek fontosak, s a belőlük származó létbölcselet.

Kit vonz még a messzeség? Befejezetlen válasz, utalás vágyak sokadalmára, végül mégis az Egyetlenre, akit a költő sohasem tud megkerülni: a hite őrzi.

Büki Attila istenes költő. Viaskodó-igazával - történelem és haza magányát megélve - végül is elszámol kétkedésével: "ha magam vagyok se egyedül / szító tüzek szenében égve / életre hívom a halált / hogy ihassunk Isten tenyeréből / mielőtt átcsorog rajt a minden".

A költő egzisztencializmusát tovább lehetne elemezni, s a többi, kötettartalmat érintő emberi (magyar) érzést, s felhívni a figyelmet: aki a verseket írta, a hazai keresztény eszmeiségű lírai alkotók javához tartozik. S hogy a család fészekmelege szinte süt a soraiból - a legtermészetesebb élő-tradíció, amely nélkül a nemzetben sem lehet gondolkodni, tervezni.

(Büki Attila: Félvilág. Xénia Könyvkiadó, 2004)

Tóth Sándor

Játékok imái

Hosszú évek tapasztalatának leszűrődése Ladocsi Gáspár könyve. 1981-ben hazajött Rómából, hogy korábbi állomáshelyén tanítson, az esztergomi papnevelő intézetben. Ám vállalnia kellett a gyermekmiséket is, mivel ő volt az egyetlen fiatal pap a városban. Sohasem foglalkozott gyermekekkel, most az lett a legfőbb gondja, miként ragadja meg figyelmüket. A brutalitástól mentes kedves gyermekmesékre gondolt. De vajon Andersen, Grimm, Benedek Elek és Móra meséi életszerűek-e még a mai, technikai csodákkal teli modern világunkban? És melyik lehetne a szentmiséhez köthető? Szeme rátévedt egy nagy labdára: "Ez az! A játékok imáit fogom vasárnapról vasárnapra elmondani a gyermekeknek." Így születtek a játékok inspirálta gyermekmisék. A rövid prédikáció és a szentáldozás után egy kis ministránsfiú előtérbe hozta az adott játékszert, s egy nagyobb fiú felolvasta a játékhoz, játékszerhez kötődő "mesébe szőtt imát".

Ezekből született meg a kiadó sürgetésére a könyv, a tanulságos játékimákkal a labdáról, a rollerről, a dominóról, a színes ceruzákról, az ugrálókötélről, az üveggolyókról, a korcsolyáról, s a sílécről, a csúzliról, a búgócsigáról.

(Ladocsi Gáspár: Játékok imái. Szent Gellért Kiadó és Nyomda, Budapest, 2004)

Frideczky Frigyes

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu