|
Békés Gellért A koinonia, vagyis a közösség Öt évvel ezelőtt hunyt el a nyolcvanöt esztendős Békés Gellért bencés szerzetes. Hosszú és gazdag élete a katolikus magyarság és a keresztény egyházak egységének szolgálatában telt el. Jelen írása egy francia kiadó felkérésére született, melynek megjelenését a szerző már nem érhette meg. Magyarul mindeddig még kiadatlan cikkében arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi a legfontosabb a harmadik évezred hajnalán. Gondolatai ma is őrzik aktualitásukat. Mi a legfontosabb az egyház és jelen kultúránk által ezernyi oly fontosnak tartott dolog között? E kérdés hallatán eszembe jutnak Jézus Mártához intézett szavai: "Sok mindennel törődöl, sok minden nyugtalanít. Pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta" (Lk 10,41-42) - a legfontosabbat. Hogy mi az? A példabeszéd szerint az üdvösség igéjének hallgatása és megvalósítása saját egyéni életünkben, vagyis Krisztus követése az üdvösség felé vezető úton. Ezt az evangéliumi tanítást azonban - amely ebben a formában általános, minden korra érvényes üzenet - értelmeznünk kell. Vizsgáljuk meg, hogy mit jelent a Jézus által említett unicum neccesarium az egyház és jelen korunk számára. Válaszom egyetlen szóban foglalható össze. A Szentírásban többször előfordul, de mára kissé elfelejtettük eredeti értelmét. Ez pedig a koinonia, a szeretetközösség. Felvetett kérdésünk értelmében most nem az eucharisztikus közösségről van szó. A Szentírásban, főleg Szent János evangéliumában és első levelében a koinonia olyan közösséget jelent, amely a Krisztusban való hitből ered. A koinonia elsősorban lelki és csak azután szentségi közösség Krisztussal és a Lélek által az örök Atyával. Gondoljunk Szent Ciprián megfogalmazására, amelyet az egyházról szóló zsinati konstitúció is idéz: az egyház önmagában véve közösség, "az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből eggyé vált nép" (Lumen gentium 4). Az egyház - éppúgy, mint Jézus Krisztus - isteni és emberi elemből álló valóság. A Krisztus által megszerzett üdvösséget a Szentlélek teszi jelenvalóvá és hatékonnyá a keresztény közösségben, és ilyen módon az üdvösség létrehozza az egységet a dicsőség Urával és a Mennyei Atyával. Ezen túlmenően mindazok, akik együttműködnek ezzel az isteni kommunióval, emberi közösséget is formálnak. Pontosan ez az emberi-isteni közösség alkotja az egyház alapvetően lelki jellegét. Ha jól megértjük ezt a lelki jelleget, akkor az egyházról nem gondolkodhatunk úgy, hogy ez egy társadalmi szervezet, amelyet azért alapítottak, hogy elősegítse az egyén üdvözülését. Az egyház olyan közösség, amelyben megvalósul az Isten és az egész emberiség egysége. Az emberiségnek az a hivatása, hogy részt vegyen ebben a kommunióban. Ebben az értelemben igaz Romano Guardini gondolata: az egyház a keresztények gondolkodásában születik - és meg kellene születnie az egész emberiség lelkiismeretében. Az egyház valóságának és belső lényegének megtapasztalása elsősorban a lelki megújulás kis csoportjaiban megy végbe a liturgikus katekézisben való részvétel és a testvéri közösségi élet révén. A kisközösségek azután szervesen beiktatódva a plébániai közösségekbe hiteles helyi egyházakká tudják azokat formálni, olyanokká, amelyekben megtestesül az isteni-emberi közösség, és mindenki által megtapasztalhatóvá lesz az egész társadalomra irányuló szolidaritás, az egyház isteni-emberi szeretetközösségének a gyümölcse. Meggyőződésem szerint a keresztény közösségek legfontosabb feladata a jövőben a szolidaritás, a sorsközösség vállalása. Semmilyen más emberi közösség, még az Egyesült Nemzetek Szövetsége sem tudja megteremteni az emberi együttműködésnek és segítségnek azt a szellemiségét, amelyet Krisztus ad nekünk az egyház által. És ez a szellemiség nélkülözhetetlen ahhoz, hogy érvényre juttassuk az emberi jogokat a világban és felépítsük a népek közötti tartós békét. Véleményem szerint ebben áll az új evangelizáció sajátos iránya, és ezt tartom az egyház és az egész emberi társadalom legfontosabb feladatának a XXI. században.
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|