Magasságok felé

Prohászka Ottokár túlvilág-hitéről

A 155 éve született apostoli lélek, Prohászka Ottokár püspök elmélkedései között jó néhány a mulandóságról, a túlvilági életről beszél: szinte hallani a "lángszavú szónok" csöndes hangját, a bensőséges tónust, amint hittel meditál. Semmi sem fölösleges a mondataiban, átéli a titokzatos üzenetet, amely a halálban is fölfelé ragadja a lelkét, amint egyik kötetének címe jelzi: Magasságok felé.

Különös jelentőségűek azok az írásai, amelyek a mulandóságról, a temetők, a tisztuló lelkek misztériumáról szólnak. Korunknak - amikor a halottkultusz az élet megvetésével méltóságát veszti - különösen szüksége volna a prohászkai meggyőződésre: "A mi sírjaink szenthelyek. Nem a domb teszi, a síremlékek sem (...), hanem a lelkületünk, amellyel sírjainkat nézzük, s holtjainkat szeretjük." A tárgyköltészet világában idegenül hangzik ez, másféle költészet - az elfeledett - próbálja visszanyerni a helyét. Halálkoreografált XX. századot éltünk, s mintha a XXI. sem ígérne mást.

Az elmúlás Prohászka hitében a szépség folytatása - "a boldogok csarnokában, az egek magasságában, hol ťa folyó rohama felvidítja az Isten városátŤ. (...) Szeretetünket, imádásunkat (...) a világegyetem minden teremtményének érzelmeivel" vigyük "az Úr elé".

Honnan ez a nagyvonalú remény, értelem és szív egybecsendülése? A kegyelem művészetéből, amelynek ő féltő őrzője, alakítója volt. Az őskeresztények magatartását követve írta: "Az őskereszténység egyik jellege, hogy szereti sírjait, s kegyelettel őrzi az elhunytak hamvait. Oka ennek először is az a különös, nem szentimentális, hanem a hit motívumaiból kinövő szeretet, mellyel a holttest iránt is viselkedhetünk; akár pogány, akár keresztény legyen a halott, tiszteletben részesítjük. A halál nekünk szent és isteni, nem azért, mert vég és enyészet, hanem mert Isten-járás. Isten gondolta s akarta így..."

Római régész igazolja a fentieket, aki rámutat a hajdani lakók sírköveire, pannon környezetben is. Az egyiken ez a két betű áll: D. M. A másikon: B. M. Az első a még pogány hozzátartozók vágyát fejezi ki: Dis manibus - az istenek kegyeibe ajánlja az elhunytat. A másik a Krisztus-kortárs hite: Benemerenti - a megboldogultnak, aki égi karok ölelését bírja. Mintha erre is gondolt volna a püspök: "Mindennek, ami van (Isten) felé kell irányulnia; mindennek, ami mozog és él, beléje kell igazodnia..."

Ennek az egyetemes értékű tételnek részlete az a folytatás, amely már átlép a túlpartra. "Ami pedig nincs (Isten) feléje irányítva, s ami nem tart felé, csikorog, őrlik, törik (...) Gondolhatom hát (...), mi minden oszlik, foszlik (odaát) a lélekről, hogy mennyi csalódásból s látszatból ocsúdik ott föl (...), mennyi érzékenykedés, kényesség, fegyelmezetlenség tudata jelentkezik ott túl, mely eddig aludt..."

"A lelki gyarlóságoknak s a rendetlen önszeretetnek keserű s megszégyenítő tudatára ébredünk majd ott, ahol belátjuk (...), hogy ťmindenek a magukét keresikŤ, hogy imáinkban is, ájtatosságainkban, jócselekedeteinkben is inkább önmagunk vigaszát s a megelégedettség örömét kerestük. Ne keressük hát! Ez éles látásra s e korrekt akarásra ébresztenek minket a lelkek, s a tisztító tűzből is hangzik a szózat: ťKeressetek engem, s élni fogtokŤ (Ám 4,5); engem, ne magatokat!"

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu