"Ne félj, nagypapa!"

Ami azt illeti, keservesen sántítok. A sarkamon ronda seb. Ha megyek, lesben áll, és a legváratlanabb pillanatokban jelzi, még megvan, ne bízzam el magam. Menni mégis jobb, mint ülni, de ha megindulok, hasogat a vádlim. Ördögi kör. Szerencsémre a családban orvosok is vannak. Szakértő szemmel nézegetnek, latin szavakat mormolnak, láthatóan és hallhatóan nem teljes az egység közöttünk a gyógymódot illetően.

Reggel és este hasra fektetnek, kenőcsökkel kenegetnek, leragasztják a sebet, gyúrják a környékét, miközben hangos nyögésekkel jelzem, arrafelé érzékeny pontokat érintenek.

- Fáj? - kérdik. Újabb nyomás. - És itt? - Nyögések. - Nagyon jó! - Elégedettek, ismét latin neveket suttognak: hála Istennek, nem ez és nem az. Viszont fáj! Változatlanul hasogat, hol nyíltan, hol orvul.

Családom civil tagjai részvevő ábrázattal köröznek. Orvosok híján olykor ők végzik a szertartást, kennek, masszíroznak.

Andrist különösképpen izgatják a történtek.

- Nagyon fáj? - Ha nagymama vagy a papa, azaz orvosi team kúrál, csak suttogni mer. Ha Ági vagy a mama tevékenykednek, hangosabban kérdi.

Szánalomra érdemes tekintettel jelzem, bizony fáj, szólni azonban nem merek, lehordanak, hogy elhagyom magam, rossz példát mutatok, különben is a legokosabb, ha nem figyelek a fájdalmakra. Nem figyelek. Ő fáj. Azért sem! Csavar egyet.

Andris fölmászik mellém az ágyra. Átölel, kis arcát a hátamba fúrja.

- Így jobb, nagypapa?

Bólintok. Tényleg jobb.

Erősebben, védelmezőn karol át.

- Meglátod, nem kell félni. Majd én vigyázok rád.

Nem vitás, sokan vigyáznak. Orvosok és amatőrök. Ági még új parancsot is hoz, hátha a régiben a hiba. De Andris verhetetlen.

Alkonyodik. Következik a nagy ünnep: fagylaltozni indul a család. Természetesen ebben a szertartásban sem vehetek részt. Visszatértük után injekciót kapok, és a vacsorával kárpótolom magam az elveszített örömökért.

- Andriiis! - A mama el-eltünedező gyermekét keresi. - Ha nem jössz azonnal, nincs fagyi! De Andris nem megy. Dacol a szitkokkal.

- Itthon maradok! - jelenti ki megfellebbezhetetlenül.

- De nem nézhetsz tévét!

- Nem is akarok. A nagypapára vigyázok.

Valóban. A hadnép elvonulását követő csöndben beóvakodik.

- Mesélsz?

- Mesélek.

Az ágyra ül. Várakozóan tekint rám.

- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Nagyon aranyos gyerek. Vigyázott a nagypapájára, s annak mindjárt javulni kezdett a sebe.

- Én vagyok a kisfiú?

- Te.

Ülünk szorosan egymás mellett. Mondom a mesét az egyszeri kisfiúról, és mintha tényleg enyhülne a fájdalmam.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu