A megbékélés napja lehetne...

Ötven éve tértek haza a Gulágról

Sztálin halálának napja - 1953. március 5. - felcsillantotta a szabadulás reményét a Gulág kegyetlen kényszermunkatáboraiban sínylődő magyar politikai rabok előtt. A remény 1953. november 20. és 25. napján vált valósággá, amikor a túlélők első és második hétszázötven fős csoportja MÁV-jelzésű vasúti kocsikban Csapnál átlépte a határt, és Záhonynál magyar földre érkezett.

A meghatódottságtól könnyes szemű, többségükben harmincévesnél fiatalabb szabadulók, pontosabban túlélők 7-11 rabságban töltött év után tértek vissza hazájukba. Megannyi szenvedés és megpróbáltatás után a Jóisten kegyelméből viszontláthatták szüleiket, testvéreiket, hozzátartozóikat, akiktől legtöbbjüket szinte még gyermekkorában szakította el a hírhedt szovjet katonai elhárítás, az NKVD.

A mai napig nincs hiteles adat arról, hány férfi és nő esett áldozatul a hazánkat megszálló szovjet katonai szervek önkényének. Ez talán sosem derül ki, mert a szovjet belügyminisztérium és a Lágerek Főigazgatósága, a Gulág tudomásom szerint nem készített nemzetiségek szerinti összesítést a rabokról, még kevésbé a kényszermunkatáborokban elpusztultakról.

Mire végre eljött a várva-várt szabadulás, addig a szovjet bíróságok által elítélt magyar politikai rabok sok ezer tonna ásványi kincset, szenet, rezet, aranyat, uránt, nikkelt, ólmot stb. termeltek ki, irtották a tajgát, úsztatták a jeges árban a rönköket, építették a Bajkál-Amúr vasútvonalat, az északi sarkkörön túli városokat. Mindezt hatvan deka vizes fekete kenyérérrel és híg levessel tápláltan, a test és lélek szinte minden tartalékát fölemésztve. Munkájukért csak 1950-ben kezdtek bért fizetni, a civilek azonos munkájáért járó bér negyven százalékát kapták, levonva ebből is a rabtartást.

Tizedelte őket a skorbut, a vérhas, a tífusz, pusztultak az elviselhetetlen, kegyetlen időjárási viszonyok (mínusz 45-50 fokos hideg) és az embertelen munkakörülmények. Nem csoda, hogy csak néhány ezren, mindössze 4300-an (beleértve az 1955 novemberében hazatérteket is) értük meg a szabadulást.

Hányan élünk még? Talán pár százan, azok is megrokkantak, betegek, a legfiatalabbak is már 73-74 évesek. A forradalom után többen külföldre távoztak. Van két szervezetünk: Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szövetsége (SZORAKÉSZ) és a Gulágon Elpusztultak Emlékét Ápoló Gulág Alapítvány, de ezek sem rendelkeznek a még élő túlélők pontos adataival, mert vannak, akik nem tartoznak sem az egyik, sem a másik szervezethez.

Mindkét szervezet szeretné méltón megünnepelni a Gulágot túlélők hazatérésének ötvenedik évfordulóját! E cél érdekében lobbiznak az országgyűlési és kormányzati szervek, a különböző pártok támogatásáért.

Az áldozatok a sok megaláztatásért, a rengeteg szenvedésért megérdemelnék, hogy a Magyar Köztársaság legfőbb méltóságai az Országházban fogadják a még élő, Szovjetunióban raboskodott magyar politikai foglyokat, akik idegen földön szenvedtek magyarságukért. E gesztusnak felülmúlhatatlan jelentősége volna!

Ez lehetne a megbékélés napja! Ez lehetne a szenvedések méltó társadalmi elismerése. De ehhez szükséges, hogy ezen az ünnepségen mindazok részt vegyenek, akik közel egy évtizedig együtt fagyoskodtak, éheztek, egyformán rongyosak voltak, és ugyanazt a rabok fekete kenyerét ették. Ott nem volt különbség magyar és magyar között, itthon se legyen különbség aszerint, hogy ki melyik szervezetnek tagja vagy nem tagja!

Meg kell adni ezt a lehetőséget minden túlélőnek! Ez fennkölt, magasztos cselekedet lenne az állam vezetői és a két szervezet részéről.

Keményfi Béla túlélő,

a Magyar leventék a sarkkörön túl című könyv szerzője

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu