Márton Áron példája (1.)

A magyar egyház közelmúltjáról, a kommunista diktatúra időszakában történtekről gondolkodva - a hősök, vértanúk és hitvallók nagyszerű példáit látva - felmerül az a kérdés is: mennyiben volt jogos és igazolható (vagy éppen vétkes?) a papság és főpapság egyes tagjainak együttműködése a kommunista államrenddel.

Ha betekintünk a határon túli magyarság püspökeinek és papjainak történetébe, új szempontokat, tényeket - és új vértanúkat ismerünk meg. A határon túli, különösen a Romániában élő magyarok és katolikusok helyzete sok szempontból más, mint a hazaiaké: egyszerre üldözték őket nemzetiségük és vallásuk miatt; történelmük és kisebbségi létük jobban összekovácsolta őket stb. Ezeknek az egyházaknak a tapasztalata mégis fontos szempontokat adhat annak, aki a hazai katolikus egyház történetéről gondolkozik, próbálja azt mérlegre tenni, illetve szeretne a jövőre vonatkozó tanulságokat levonni.

Elsőként idézzük fel az erdélyi egyházmegye történetének legfontosabb eseményeit, amelyek szorosan kötődnek Márton Áron személyéhez. (Jelen cikkünkben elsősorban a Kolozsvárott 1996-ban megjelent, Marton József szerkesztette Márton Áron emlékkönyv című kötetre támaszkodtunk.)

A hitvalló püspök

Márton Áron püspök nevét, személyét ma hazánkban is széles körben ismerik, bár évtizedeken át éppúgy nem volt szabad kiejteni a nevét, mint Mindszenty bíborosét. De a róla szóló világi és egyházi népszerűsítő cikkekből inkább csak személyiségéről kaptunk képet. Ezek az ismertetések többnyire nem eléggé állítják őt abba a történelmi dimenzióba, amelyben személyének igazi jelentősége - s vele együtt az egész erdélyi katolikus egyház magatartásának példája - kibontakozna előttünk.

Áron püspök markánsan humánus, magyar és katolikus főpap volt, akire egész Erdély, s valamiképp egész Románia felnézett. A róla szóló írások elmondják, hogyan vált 1938-ban történt püspökké kinevezése után a magyarság erkölcsi és szellemi vezetőjévé Dél-Erdélyben. Hogyan állt ellen mindenféle embertelenségnek. 1944-ben igyekezett megakadályozni a zsidók üldözését, mind igehirdetésében, mind politikusként. Levélben is volt bátorsága felszólítani a belügyminisztert, hogy akadályozzák meg ezt az embertelenséget. (Fellépéséért a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet kitüntette a Népek Igaza címmel, tiszteletére az "igazak kertjében" fát ültettek, s felírták nevét az emlékfalra.)

1945-ben levélben kérte a magyar miniszterelnököt és a Párizsban tárgyaló békedelegációt: tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a trianoni határon túl élő, többségükben magyarlakta területek tartozzanak Magyarországhoz, vagy legalább kerüljenek nemzetközi ellenőrzés alá. (Ez román szemmel nézve nyilvánvalóan hazaárulás.) A főpásztor egyik többször idézett kijelentése: "A püspöknek meg kell hallania híveinek aggodalmait, és ki kell mondania azt, amit nekik nincs szabadságuk kimondani."

A trianoni határok visszaállítása, majd a kommunizmus hatalomra kerülése után tiltakozott az egyházi iskolák és intézmények elvétele, az egyházmegyék állami parancsra történő összevonása ellen. Ezért, és korábbi - a magyar területek egységéért tett - nyilatkozataiért 1949. június 21-én letartóztatták, majd összeesküvés és hazaárulás vádjával életfogytiglani börtönre, illetve kényszermunkára ítélték.

Küzdelem az egyház egységéért

Márton Áron szerepének "egyházpolitikai" jelentősége, hogy vezetésével a romániai magyar katolikus egyház és papság képes volt megőrizni egységét. Ily módon vált képessé arra, hogy szembeszálljon a - hazánkban és minden kommunista országban ismert - Moszkvából irányított céllal, amely úgy kívánta az egyházat gyengévé és lehetetlenné tenni, hogy kikezdte annak egységét.

Románia katolikus egyházában az egyház szétverésének legfontosabb lépései a következők voltak: 1948 augusztusában az állam bejelentette, hogy államosítja az egyházi iskolákat, és csak három katolikus püspökséget ismer el. Az addig működő tíz katolikus püspök közül hetet "nyugdíjaztak" - ami valójában működési engedélyük megvonását jelentette.

1948 októberében egy görög katolikus papi delegációval a kormány kimondatta a Rómától való elszakadást, majd egy hónap múlva a görög katolikus egyházat megszűntnek nyilvánították. Márton Áron és püspöktársai tiltakoztak az emberi jogoknak és a vallásszabadságnak ilyen lábbal tiprása ellen. Erre a kormány mind a hét letett püspököt börtönbe vetette.

1949 júniusában Márton Áront is letartóztatták: Bukarestbe hívták egy tárgyalásra, s útközben fogták le. 1949 nyarán az összes egyházmegyei vezetőt, a püspöki helynököket is Bukarestbe hívták megbeszélésre: s mindannyiukat lefogták. Néhányukat aztán szabadon engedték: a jelek szerint azokat, akik ígéretet tettek, hogy az állam terveinek megfelelően fognak viselkedni.

A papság egysége püspökével

A forgatókönyv minden szocialista országban lényegileg azonos volt, a szovjet központi irányításnak megfelelően. A szabadon maradt egyházi vezetők elé első feladatként azt tűzte a kommunista párt, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot, amely szerint országukban vallásszabadság van. Két nappal Áron püspök letartóztatása után, 1949. június 23-án a többi történelmi egyház vezetői (a hazaihoz hasonlóan, súlyos kényszer és erőszak hatására) aláírták a dokumentumot, amelyben hálájukat fejezik ki a kormánynak a számukra biztosított vallásszabadságért.

Ugyanebben az évben, 1949-ben feloszlatták a szerzetesrendeket, az egyházi intézményeket, kórházakat. Ezen intézkedések közepette megkezdődött a békepapi mozgalom szervezése. A nem katolikus egyházakban ez sikerrel járt: 1950-ben mind az ortodox, mind a protestáns egyházak az állam elvárásának megfelelően létrehozták a maguk "békevédelmi bizottságát". A katolikus papság egy kis csoportja is hajlott ebbe az irányba: néhányan - állami támogatással, annak instrukciói szerint - meg is próbálták kezükbe venni az egyházmegyék irányítását.

Áron püspök azonban bezáratása előtt határozottan felhívta a papságot, hogy ne vállaljon együttműködést az egyházüldöző rendszerrel, s ne keltse maga is a békesség és a szabadság látszatát egy embertelen diktatúrában. Felhívása - a kis békepapi csoporttól eltekintve - teljes követésre talált, s ez évtizedekre meghatározta az erdélyi egyház történetét. Mikor az állami szervek egymás után letartóztatták az ordináriusokat, a hatalom olyan papokat akart a helyükre ültetni, akik Márton Áron irányvonalával szemben vállalják az erdélyi békemozgalom megszervezését. A papság nagy többsége azonban nem volt hajlandó az államilag megbízott emberek vezetését elfogadni. Emiatt sokakat letartóztattak: köztük volt az idehaza szintén jól ismert Godó Mihály jezsuita atya is, aki nyílt levélben szállt síkra a békemozgalomhoz hasonló kezdeményezések ellen. És köztük voltak elsősorban azok, akik az egyházmegye kormányzását vállalták, mint ordináriusok - a bebörtönzött püspök helyetteseként. Hét ordináriust vagy püspököt tartóztattak le, akik közül négyen belehaltak a szörnyűséges börtönviszonyokba, illetve a börtönbeli kínzásokba. Mindannyian - egyik a másik után - vállalták a nyilvánvalóan reájuk váró börtönt, mégsem alkudtak meg. Velük együtt vállalta a börtönt mintegy száz egyházmegyés pap s a ferences rend egész vezetősége. Többen meghaltak a börtönben, de hűek maradtak a főpásztor útmutatásához. (Az előbbiek mind az erdélyi egyházmegyéhez tartoztak! Mellettük vállalták a letartóztatást a szatmári, a nagyváradi, a temesvári egyházmegyék főpásztorai, és számos pap is.)

(Folytatjuk.)

Tomka Ferenc

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu