KRAKKÓI JEGYZETEK

Hét és nyolc között

Vasárnapi szentmise a domonkosok templomában. Nagyon személyes leszek, mert erről csakis így írhatok.

A hatalmas templom zsúfolásig megtelik: tíz perccel a szertartás előtt már belépni is alig lehet, s még a nyári vakáció idején is törökülésben kuporognak a földön a fiatalok. Októbertől, az egyetemi tanév kezdetétől persze még többen vannak, egy gombostűt sem lehet leejteni: kettesével szoronganak a szűk stallumokban, és a miséző pap széke körül, a karzatra vezető széles lépcsősoron, mindenütt ülnek, a szó legszorosabb értelmében ezrével. A gyönyörű teret csakis gyertyák világítják be. Húsztagú kórus énekel, orgonaszó nélkül, borzongató gyönyörűen - és a sokaság lelkesen bekapcsolódik, az egyes énekek negyedik-ötödik strófáját is fejből tudják... A szertartás mindvégig nyugodt, ünnepélyes, lassú, ám nem vontatott, mindennek megadatik a maga módja: évközi vasárnapokon is nagy bevonulással kezdődik, elöl a feszülettel, majd körbefüstölik az oltárt. Az egyetemes könyörgések idején szabad a mikrofon, ki-ki bemondhatja a maga szándékát, és sorra be is mondják: az emberek itt nem félnek megnyílni a másik előtt, nem fenyeget szégyen. Az átváltoztatást követően mindenki térdelve marad, és egymás után kétszer énekeljük: Crucem tuam / adoramus Domine, / resurrectionem tuam / laudamus Domine. / Laudamus / et glorificamus / resurrectionem tuam / laudamus Domine. E pillanatokban rendszerint sírni kezdek. Nem ideggyenge roham ez, de a megrendülés, a hála, a rátalálás könnyei. Itt, a gyertyafényben ragyogó arcok körében értem meg és élem át hétről hétre a tételt, miszerint az egyház KÖZÖSSÉG. Teológiai tanulmányaim során gyakran irritált, ha erről beszéltek, mert nehéz volt meglátnom mögötte az eleven tartalmat - s most legteljesebb valójában, krisztusi és emberi arcával elém áll az anyaszentegyház. Ennek fényében foghatjuk meg egymás kezét a miatyánk idejére. Ennek fényében járulhatok a szentáldozáshoz. A koncelebránsok mellett öt-hat szerzetesnövendék is áldoztat, ám így is percekig várakozom a hosszú sorban. A stallumok között sodródik, egymáshoz tapad az éneklő tömeg. Nézem a tiszta, finom, jóleső arcokat: Pilinszkyvel szólva olyanok, mint megannyi tisztára mosott kavics. Ismét sírni kezdek: én, aki a hétvégi szórakozóhelyeket szemlélve folyton csak szomorkodom, folyton idegennek érzem magam a saját korosztályomban, e pillanatokban úgy érzem, valóban közéjük tartozom. Véget ér száműzetésem, hazatalálok. Körülöttem gimnazisták, egyetemisták százai: okosak, szépek és komolyak. Az áldoztató pap elé lépve térdet hajtanak. Most, hogy írok róluk, is könnyezem.

Néhány héttel ezelőtt egy budapesti nő azt kérdezte tőlem levélben: "Mikor jön létre a pillanat, hogy az ember úgy érezze, bármit megtenne Istenért és a lelke üdvéért, a pillanat, amikor osztatlan szívvel elhatározza, hogy szentté válik?" Habozás nélkül feleltem: "Vasárnap esténként, hét és nyolc óra között, a krakkói domonkosoknál. Boldog, aki csak egyszer is megtapasztalta."

Kórusban

Szenteste a domonkosoknál. Háromnegyed órával éjfél előtt az utolsó szabad ülőhelyet csípem el az egyik oszlop tövében. A padsorok előtt, az oltárral szemközt kamarazenekar ül, mögöttük félkörben az ifjúsági kórus: harmincan vannak-e vagy százan, lehetetlen megbecsülni, mert egybeolvadnak a hívek seregével. A zenészek egyike magyar, egy harmadéves szerzetesnövendék - ezt persze csak tudom, ám a tömegtől nem látom, pedig mindössze négy-öt méter választ el tőle. Furulyázik nekünk, de mi nem táncolunk. Kolindákat, gyönyörű karácsonyi dalokat játszanak - érkezéskor mindannyian kaptunk egy fénymásolt kottagyűjteményt, abból énekelünk.

A szentmise körülbelül másfél órás. Amikor véget ér, bámulatos öröm kezdődik: bármiféle felszólítás vagy előzetes megbeszélés nélkül mindenki a helyén marad, a szerzetesek is letelepszenek az oltár körül, a zenekar pedig játszani kezd. Sorra énekeljük a kottagyűjteményben szereplő összes kolindát, szám szerint tizennyolcat. Nem csupán egy-két versszakot, úgy mutatóba, hanem mind a hatot-hetet, tisztességesen. Mögöttem fiatal férfi, a Botanika kávéház tulajdonosa danol teli tüdővel: ismerősen köszöntjük egymást. Talán az egészben ez a legszebb: Krakkóban magától értetődő, hogy egy kávéház-tulajdonos ül mögöttem a misén - és az is egészen természetes, hogy egyszeri külföldiként tudok róla, és kezet fogunk. Nem, itt semmiképpen sem maradhatunk idegenek.

Hajnali háromig énekelünk. Utána még átmegyünk a rendházba, beszélgetni, agapézni. Így is lehet. Csakis így lehet.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu