Azt a tésztát - krumpliból

Ott lakott a végén a falu egyetlen útjának a szívéről híres Margit néni. Hosszú, alföldi falu helyett hegyvidéki település volt: szinte egymást érték a vízvetős, félkontyos házak meg a kiskertek, a kapuban a kis lócák, ahová ünnep-délután kiültek.

Nem voltak békés esztendők. Aranyosiékhoz is beszökött a bánat, egyik reggelre elvitték a fiukat. Internálták. Margit mama ott maradt a menyével és a kisunokával kereset nélkül. Az egyenruhások másnap a padlást is átkutatták, vannak-e fegyverek. Később ez is vádpont lett: puskákat rejtegetett az állam ellen izgató! Pedig csak egy zongora meg a könyvei jelentették az önvédelmi fegyvert az elhurcolt férfinak. A szülei taníttatták, most meg ő tanított másokat: a templomban hivatalosan kántor volt, az iskolában pedig tanító. Járt hozzá egy falubéli gyerek, akit nagyra tartott, zenei talentumnak... Most mi lesz azzal is?

A kisfiú négyesztendős volt: nyitott mindenre, eszes fiúcska. Csak most már mikor lesz apja?

Szűkében voltak az élelemnek, Margit mama menye jó ideig nem kapott állást. A klerikális támogató, az állam ellensége - mutogattak rá olyanok is, akik azelőtt nem kerülték el a templomot, Pistát, az urát még dicsérték is, milyen jó a hangja, meg aztán a falu büszkesége. Eddig tartott. Szinte húzódoztak tőle. Margit mama nem toporzékolt, eleget tapasztalt már a háború éveiben is: férje ott maradt a Donnál. Naponta ő költötte kisunokáját, s mindig mondta: olyan finom ebédet főzök, amilyet még sosem ettél. Főzött is, leginkább krumplit, meg kukoricalisztből málét sütött, afféle édes süteményt. "Megbolondította" egy kis szilvalekvárral, vagy ami éppen volt, amit a kert fái teremtek. A kis Pisti evett, semmire sem mondta, hogy nem jó, hiszen mama (így hívta a nagyanyját) előre megmondta, sosem látott finomság kerül ma is az asztalra. Egyet különösen kedvelt, a neve szinte muzsikált, könnyű volt megjegyezni: szuszogó. Ez volt a legfinomabb krumplis tészta, beleszaggatva a forró vízbe, aztán a sütőbe dugva, a végén pirított hagymás zsírral megöntve. Zsír csak módjával adódott (sorba kellett érte állni, mint a kenyérért), így a szuszogó ritkábban került a tányérra. Ilyen alkalom valóságos ünnepszámba ment, s ha az anyja este hazajött, a gyerek lelkendezett, várta, mikor ülhet az ölébe, hogy együtt egyenek az ebédből...

Teltek az esztendők, az apa hosszú idő múltán hazakerült, de ezután is figyelték a hatóságok, még a lépéseit is számolták, s főleg arra voltak kíváncsiak, hogy kikkel barátkozik. Nem volt sem képmutató, sem hazudozós. Segédmunkásként dolgozott, az Isten házát ezután sem kerülte, és az orgona nemsokára ismét az ő ujjainak érintésétől zúgott-zengett dicséretet, hálát az Istennek. Az emberek összesúgtak: Aranyosi Pistából nem faragtak kommunistát...

A kisfiú nagyfiúvá serdült, nem vették fel a közeli gimnáziumba az apja "múltja miatt". Így messzire került, jó kezekbe, a lehető legjobb emberek nevelték. A plébánosa segítette, ahogy tudta, arra is gondolt, hátha pap lesz belőle. Nem lett, de küszködve-akarva diplomát szerzett. Gyakran volt otthon, apját sohasem alkalmazták többé az iskolában, bevallotta: úgy sem ment volna, ez az iskola - nem az az iskola. Adminisztrátorkodott később, könyvelt és orgonált.

Ő mondta el egyszer nekem, hogy távollétében édesanyja határozottsága nyugtatta meg, ismerte áldott természetét, veleszületett pedagógiai érzékét.

- Nem felejtem el a napot - nézett a távolba -, amikor a fiam diplomásként jött haza. Anyám izgult, készülődött a legjobban, mit főzzön, mit adjon ennek a gyereknek, aki neki az egyetlen vigasza volt, amíg a börtönben ültem... Anyám a kapuban várta a Pistit. Megjött: örvendezés, vigadozás, a butykos is előkerült, de elsőként a mama kérdése: mit főzzön. Hogy mit? És a fiam énrám nézett. "Azt mama, amit a legjobban szerettem. Tudja, azt a krumpliból főzött-sütött tésztát, a nevét elfelejtettem. Apám még nem tudja: valahányszor hármasban ettük, gondoltam messze lévő apámra, akinek legalább az élete vigasztalt: hogy nem nyírták ki... Ezt én nem tudtam kisgyerekként megfogalmazni..."

Az idősödő embernek elcsuklott a hangja. Ezzel fejezte be:

- Hogy a fiam máig hűséges hozzám-hozzánk, hidd el, az anyám főztjének is köszönhetem. Sosem tudtam neki igazán megköszönni. Most meg már késő...

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu