A kutyás hölgy

Az alsó rakparton találkoztunk. Erősen szürkült már, a szembejövő autó fényei az arcába csaptak. De ő csak a kutyával és a vízzel volt elfoglalva. A vizet bámulta elmélázva. Csúnya, görbe lábú kutyája méterekkel előtte totyogott.

- Bocsásson meg, hogy megszólítom. Minden este itt sétálnak?

- Mindég. Évek óta. A hídtól idáig meg vissza. Maga unná...

- Persze, én megunnám. És maga?

- Én nem. Mindig gondolkozom valamin. A kutya meg megy. A híd alatt megfordul, és jövünk vissza. Mi már hozzánőttünk a Duna-parthoz.

Ezt nem tudom. De három napja valóban ugyanazt az utat teszik meg, ugyanolyan tempóban - ugyanazokra a kövekre lépve. Beidegzett mozdulatokkal. És talán már számtalanszor bejárt gondolatmenetekkel...

- És min gondolkozik?

- Magamon. Öreg vagyok, már tehetem. Mindég eszembe jut valami régi dolog. Évek alatt, így végiggondoltam az egész életemet. Mindent tudok: mit, hol rontottam el, mit kellett volna csinálnom inkább...

- Most már könnyű...

- Ne higgye ám! Sokan vénen se jönnek rá, hol is rontották el. Vagy nem vallják be. Az egyik szomszédom... De ez magát úgyse érdekli...

- Dehogynem. Szeretném, ha én kevesebbszer rontanám el a dolgaimat...

- Csak szeretné. Maga, lehet, hogy okos ember lesz, de elhiheti, akkor is elég sok baja lesz magával. Láttam én már öngyilkos egyetemi tanárt...

Hetven-hetvenöt éves lehet. Nap mint nap végigkocogja az útját a csámpás kutyájával - és filozofál. Az emberi élet kérdéseit latolgatja. Vagy egyszerűen: végre szembe mer nézni magával? Idővel, úgy látszik, mindenkiben feltámad a moralista, és működni kezd a lelkiismeret. Hogy is mondta: öreg vagyok, már tehetem. Ilyen koromra lesz-e nekem is ennyi bátorságom? És ha nem élek hetven évig?...

- Szeretem ezeket a hidakat. Régen olvastam valami versben, hogy az ember élete olyan, mint a híd. Szépek ugye? De láttam én ezeket belerogyva a vízbe. Maga nem... Most meg itt vannak. Látja, ezért nem esek én kétségbe. Maga sokkal hamarébb. Nem?

- De igen...

- No látja...

Sötét van. A hídról a vízbe lógnak a lámpafények. Az autók szinte egymásba érnek még itt, az alsó rakparton is. Az arcán látom, hogy nem tetszik neki ez a forgalom. Alig értem a szavát.

- Ezek is mennek itt az autóikkal. Látja, hogy rohannak. Aztán kórház, meg temető. Persze én nem bántom őket. Amíg fiatalok, azt hiszik, sürgős. Maga hány éves?

- Huszon...

- És hány gyereke van?

- ...

- Látja, ez a különbség. Nekem ekkora koromba már kettő volt. És én tudtam róluk. No de mindegy. Én is tudom, hogy ma sok minden másképp van.

Másképp. Jobban? Rosszabbul? Másképp. S ő már nincs otthon ebben a "mai világban". Hol van otthon? Azt hiszem, egyedül él. Nem tudom, miért nem kérdezem meg: hogyan él, kivel, mi van a gyerekeivel. Egyedül lehet, de lényén nem érződik a magány. Valami betölti. Állapotában és nem lényében magányos.

- Egyedül él? - kérdezi...

- Igen. És maga?

- Én nem. Nekem kutyám van. De nem azért nem vagyok egyedül, mert kutyám van. Hanem mert szeretem a kutyámat...

- Lehet egy kutyát szeretni?

- Az nem a kutyától függ. Az embertől. A szeretet nemcsak érzés, akarás is. Mindent lehet szeretni. A kutyát is. Ez a kutya meg visszanéz rám. Ez megéri... De most már hazamegyünk. No, Isten áldja.

Mennek. Pár méterrel lépked az imbolygó kutya mögött. Kicsit görnyedt. A vizet nézi.

(kipke)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu