Pedig egyszerű történet

Azt mondja L. I., különleges történetet mesél el. Rendkívülit, amilyen a mai világban - és ennek a szónak: a mai világban, különös hangsúlyt ad - alig képzelhető el. Kíváncsian várom, bár az ember hisztérikus öntúlértékelésének tartom, amikor kijelenti: az életben már minden megtörtént. Olyan ez, mintha a jövő már befejeződött volna.

Imre bácsi és felesége későn kerültek össze. Temetői ismeretség volt az övék, egyikük felesége, másikuk férje sírjához járt ki rendszeresen, és a szülőkéhez, ott találkoztak. Fiatal korában az ember riad a temetőtől, azután szép lassan hozzászokik a hangulatához. Így szocializálódik a remélt örök életre.

Nehéz sorsa volt külön-külön mindkettőjüknek. Ahogyan mondani szokás, regénybe illő, pedig csak a huszadik századi Magyarországon éltek. S ez már önmagában kész regény, már ami a kalandosságot, a megpróbáltatottságot illeti. Imre bácsinak nem voltak vér szerinti gyermekei, feleségének ellenben igen. Már régen fölnőttek, családot alapítottak, s örültek, hogy anyjuk végül találkozott valakivel, aki mellett idősebb korára legalább jut neki egy kis boldogság. Mert a magyar regény-élet dramaturgiája szerint addigi életében bizony boldogságból jutott neki a legkevesebb.

Egy szombat délután közösen vásárolt új házukban adta össze őket régi pap ismerősük. A feleség nem hívta meg az alkalomra a gyermekeit, nem mintha nem szerette volna őket ugyanúgy, mint annakelőtte, vagy attól tartott volna, hogy rosszul esik új házassága valamelyiküknek is. Talán maga előtt nem tudta érzelmileg átszitálni az életét, s szégyenkezett amiatt, amiért pedig örülnie kellett volna és hálásnak lennie.

Néhány esztendeig éldegéltek szép csendesen. Jöttek a gyermekek, az unokák, elégedetten állapították meg, az anyu - unokáknak nagyi - jól néz ki, vidám, mosolygós, és szerették Imre bácsit, hogy boldogságot szerez neki, s nyilván viszont is...

Azután egyszerre csak... az ember önmaga legjobb diagnosztája. Imre bácsi hosszasabban időzött a fürdőszobában, s amikor kijött, csak anynyit mondott: valami nagy baj van velem. A mondat rövid, de ki tudja, milyen hoszszú a kivizsgálás bizonytalansága okozta szenvedés. S a végén az ítélet: vesedaganat, nagy valószínűséggel áttéttel. A feleséggel közölték: a leletek alapján nem érdemes megműteni, legfeljebb néhány hét lehet hátra. S befektették egy rosszul megvilágított, barátságtalan kórterembe.

Imre bácsi kemény ember volt, tudomásul vette, amiről pontosan nem tudta, mennyi haladékot jelent. Megjárta a Don-kanyart, nem sok kellett, hogy ott pusztuljon el. Az orosz áttörés után az ellenséges vonalak mögött ragadt az egységével, s napokig gyalogoltak, bújtak, étlen-szomjan, alvás nélkül, csizmába fagyott lábbal, míg végre - amikor már szinte csak játékképpen hittek az életben - visszatévedtek saját csapatrészeikhez.

Nem hagylak itt, mondta a felesége az első átsírt éjszaka után, és hazavitte. Ápolta, vitaminokkal etette, sőt, hallott egy kísérleti szerről - hivatalos orvosi helyen kinevették az említésére, sarlatánságnak tartották a csirkepestis-kivonat alkalmazását -, azt is beszerezte, s naponta kétszer adagolta a férjének. Ült az ágya szélén, beszélgettek, megnézték az érdekesebb televízióműsorokat, a ház körül kisebb sétákat tettek: csak lassan, nyugodtan, ráérünk ebben a szép időben! - éltek, ahogyan hetven felé él az ember. Azon vették észre magukat, hogy nem beszélnek a betegségről. Nem, mintha titkolni akarnák maguk és egymás előtt - végrendeletet készítettek, minden függő, hivatalos ügyet elintéztek, ahogyan az ember kisimítja olykor maga alatt a lepedőt, mielőtt ráfekszik, s nézték a virágzó barackfákat a kertben, s azon aggódtak, ne vigye el a termést a korai fagy.

Talán két-három hónap múltával elmentek az egyik sebészetre: vizsgálnák meg Imre bácsit, ez a betegsége, lehet-e operálni? Az orvosok úgy találták, igen, mint később elmondták, csodálkoztak a korábbi leletek és a maguk kutakodásának eredménye láttán, mert javult a beteg állapota, s ezt nemigen értették. Kivették Imre bácsi egyik veséjét: orvosi szempontból megtettük, amit lehet, mondták, s néhány hét múlva ismét együtt voltak odahaza.

Vitamin, a csirkepestis-kivonat, sétáltak, sőt, olykor Imre bácsi még könnyű kerti munkára is vállalkozott. Csak amennyi jólesik, kérlelte a felesége, s kiültek a diófa árnyékába, és jól érezték magukat.

Azután kontrollvizsgálatra rendelték be őket. Őket, hiszen közös volt a betegségük, együtt éltek vele. A tüdőn daganatot állapítottak meg. Nem hagyom itt, mondta a felesége, hazaviszem, gondoskodni otthon is tudok róla. Imre bácsi többet feküdt a korábbiaknál, de megint csak úgy teltek napjaik: beszélgettek, olykor keresztrejtvényt fejtettek, televíziót néztek, vasárnaponként - olykor hétköznap is - eljártak misére a közeli székesegyházba.

Ám Imre bácsi állapota egyre romlott. Az ismerős orvos többször mondta a feleségének: most már be kell szállítani, de az ellenállt. Legalább egy órát vett igénybe, de mindennap megfürdette a férjét, s amikor visszafektette az ágyba, megfésülte a haját, nehogy kócos maradjon, mert - kacagta - mi lesz, ha megjönnek a lányok? Finomságokat főzött, és sokáig beszélgettek, éjszaka pedig az asszony álmában is figyelte a szuszogást: egyenletes, nem hagy ki? Alszik nyugodtan, vagy fölébredt? Ilyenkor visszasimogatta az álomba a reggeli világosságig.

Nézzük meg a virágokat a kertben, mondta az egyik nap Imre bácsi, amikor már hónapok óta nem mozdult ki a szobából. Menjünk, válaszolta a felesége, mintha ez lenne a legtermészetesebb. És naponta legalább egy fél órára kiültek megint a diófa árnyékába.

A legközelebbi ellenőrző vizsgálatnál elhűlt az orvos: a tüdőn nem talált semmit. Ez lehetetlen, mondotta, majd annyit: akkor nem is daganat volt az. De a korábbi szövettani vizsgálat ellene mondott feltételezésének.

Ők pedig hazamentek, s teltek tovább a napjaik, úgy mint addig. Imre bácsi hét évvel később halt meg, egészen másban, mint ami az alapbetegsége volt. Talán nem is daganatos folyamaton esett át, mondták az orvosok, hiszen lehetetlen, hogy annyi ideig élhetett volna. Okosak voltak ők, jó szakemberek, lelkiismeretesek, de egy dolgot nem tudtak, amivel ellenben Imre bácsi tisztában volt. Sokszor megfogta felesége kezét azokon a hosszú nappalokon és éjszakákon, ránézett, és azt mondta neki: - A szereteted tart engem életben!

-r i-

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu