Az összetartó erő

Hetvennégyen: testvérek, rokonok...

Fogy a nemzet. Lapos ez a megállapítás, de megalapozott. Ha az ember az ország ütőerétől, a fővárostól távolodik, amikor elhagyja a nagyobb városokat, falvakat, akkor bizony egyértelműen árulkodnak a kisebb települések az elnéptelenedésről.

Érvényes ez a helyzetkép a borsodi, Bódva-völgyi kis falvakra is. Még az 1800-as évek elején a Kárpátokból lehúzódó favágók - megunván az állandó vándorlást - letelepedtek a folyóparti völgyekben. Templomot emeltek, Isten dicsőségére. Manapság ezek a templomok kiüresedtek. Elfogytak az emberek. Nem természetes folyamat ez, hanem az elmúlt század utolsó ötven évének az embertől elidegenedett politikai tébolya okozta. Nem a mindennapi kenyerünkért való becsületes munka jelentette az értéket, hanem a vas és acél országa iránti törekvésből felépült jövőkép. A család összetartó erejét szaggatták szét a hamis, a keresztény értékektől idegen ideológiával.

Az utóbbi tíz-tizenkét évben megindult a visszarendeződési folyamat. Olyan belső igény ez, amely a lélekből táplálkozik. A gondolat addig munkálkodik az emberekben: szívekben és lelkekben, amíg megtalálja a megoldást és célba jut.

Szent Péter és Pál napján a ma már csak kilencven lélekszámú viszlói görög katolikus közösség temploma megtelt. A Szabados család leszármazottai igyekeztünk találkozóra, ide a szülőfalunkba. A misére szólító harangszóra hetvennégyen érkeztünk meg. A szentmisében hálát adtunk Istennek a kegyelmekért, kértük a további segítségét. A szentmise végén elhunyt szüleinkért, nagyszüleinkért panachidát végzett a pap, Stefán atya, aki szintén a család tagja. Utána a temetőben elhelyeztük virágainkat a sírokon. A család fejét, a 92 éves Irént (Kisida Istvánnét) mindenki megkülönböztetett szeretettel fogadta. Lelkében végigélte az elmúlt közel egy évszázadot, szíve melegével pedig megsimogatta a sok-sok gyermeket.

Szabados Mihály és Kondás Julianna leszármazottai vagyunk. Szabados Mihály tizenhat évesen, az 1800-as évek végén elindult Amerikába, majd később megismételte ezt az útját. Ólom-, réz- és aranybányákban dolgozott. Hazahozta a pénzét, földet vásárolt, hogy megalapozza a család életét. A felesége - aki 38 évvel az 1848-as szabadságharc után született - tizenkét gyermeknek adott életet, akik közül négyen gyermekkorukban meghaltak. Az elsőszülött Mihály Lembergben tanult. 1920-ban, Úrszínváltozás napján (augusztus 6.) szentelték görög katolikus pappá. Később, amikor Gojdics püspök urat börtönbe vetették, Szabados Mihályt szánta utódjául. A csehszlovák állam azonban nem terjesztette fel Rómába a jelöltet, mert nem kívánt a magyar nyelvű görög katolikus püspökségre főpásztort kinevezni. Így maradt Szabados Mihály püspöki helynök Eperjesen.

A családi találkozón senki sem mesélte el, milyen karriert futott be, milyen vagyont gyűjtött. Örültünk egymásnak, miközben pergett visszafelé a történelem: Zoltán leventeként szolgált. Kivitték a háborúba. Egészen kalandos úton sikerült hazatérnie. Nem úgy Andornak: már régen véget ért a háború, a katonák visszatértek vagy odavesztek, de Andorról semmi hír. Az édesanyja nem veszítette el a reményt, "nem halt meg, érzem, hogy él", hajtogatta. 1947-ben, egy nyári éjszakán rongyos, 43 kilóra lefogyott, szőrös ember vonszolta magát végig a falun. A kutyák megugatták. A Szabados-ház ablakán kopogott. "Ki az?", riadt fel az édesanya. Én vagyok, mama! "Andor, fiam! Tudtam, hogy él az én fiam!" Másnap eléje rakták a legfinomabb ételeket. Minden órában csak egy kanállal szabad ennem, ez most a legfontosabb szabály - mondta.

A világ, a szűkebb világunk és benne az ember egymásra ható tényezők. Az ember alanya és nem tárgya az életnek. Máriát sem kímélte a magyar sors. Még nem is tudta, hogy újabb életet hordoz a szíve alatt, amikor frontra vitték az urát. Megírta, megüzente bajtársakkal, hogy kisfiuk született. Sohasem tudtuk meg, eljutott-e hozzá a hír. Irén ura is a Don-kanyar borzalmait hordozta, és az ott szerzett betegséget viselte élete végéig. "Szeret bennünket a Jóisten, mert sok (nyolc) gyermekkel áldott meg", vallották meggyőződéssel. 1959 nyarán, egy csendes délutánon Kisida István Új Embert olvasott a tornácon. Lefordult a székről, meghalt. A törékeny, apró termetű özvegy egy hónap múlva öt gyermeket indított iskolába, az általános iskolától az egyetemig. Nem kapott özvegyi nyugdíjat, árvaellátást, szociális támogatást, segélyt, beiskolázási támogatást. "Pista embert akart nevelni a gyermekeiből. Ez most már egyedül az én feladatom", vallotta az özvegy. Ő maga is betölti a családfő szerepét. Julianna gyermeklányként élte meg a háborút, de amikor az véget ért, akkor rá is rászakadt, mint mindnyájunkra, a diktatúra minden lelki és fizikai terhe. Mégis tisztességgel nevelte fel családját, négy gyermekét.

E jeles alkalomkor hálát adtunk az Úrnak, mert kegyelem volt ez a nap. Felejthetetlen, lelket gazdagító, erőt adó, felemelő élmény. Hetvennégy testvér, unokatestvér, gyerekek és minden családtagjaik szeretettel gondoltak az akadályoztatásuk miatt távol maradó huszonnyolc családtagra. Isten veletek! Öt év múlva ugyanitt! - köszöntünk el egymástól.

Kisida Erzsébet (Szabados Irén leánya)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu