Negyedik emelet, lift nélkül

Azt gondoltam, hogy legalább öreg napjaimra nyugalmat találok. Odaköltözöm a gyerekekhez, nem kell nekem semmi rendkívüli, csak egy külön kis szoba, ahol meghúzhatom magam, hiszen mit várhatok még az én koromban az élettől? Csak egy kis szoba, igazán nem lennék a terhükre... S ehelyett hová jutottam? - panaszolja a hetvennyolc éves asszony. A negyedik emeletről szép környékre látni, a lakás is kényelmes, valamikor a hatvanas esztendőkben épült társasház. Ebből éltem özvegységem óta, mondja Erzsi néni. Amíg nem kellett ideköltöznöm, kiadtam, s abból is támogattam a fiamékat. De ma már ez sincs...

Szép arcú asszony, tervezőmérnökként dolgozott, a fiatalság emléke még most is ott gyönyörködtet a tekintetében. Férje jó néhány esztendeje meghalt, amolyan "igazán jó kiállású férfi" volt, moziszínész, mint Erzsi néni fiatal korában mondták a lányos anyák, moziszínész, s ez azt jelentette, minden szempontból kívánatos vőjelölt az illető.

Az egyik nap Erzsi néni telefonált. Elfúló, riadt hangon szólt bele a kagylóba: János bácsi rosszul van. Most érkeztem haza, Istenem, mit csináljak itt a város szélén, messze mindentől?!

Sután dadogtam valamit a telefonba: odamenjek, vagy másként tudnám hasznosítani magam? - de kiderült, csak egy hang kellett, akit megtalálhat, bajával-bajukkal majd csak megbirkóznak.

Akkor nem is teperte le őket végképp a gond. Már nem emlékszem, mikor, de bizonyosan jóval később álltuk körül János bácsi koporsóját. Oszlott a részvéttömeg - mindenkinek akadt dolga-baja, egyébként is kínos részt venni egy temetésen, kínos, ha illendő is, elvégre kultúremberek vagyunk, volt leolvasható az arcokról, régi ismerősök még gyorsan megbeszélték időszerű és hasznos ügyeiket, de már búcsúztak is - "tudod, hogyan van ez" közfelkiáltással -, Erzsi néni egyedül maradt. Fia hazavitte, de menye rövidesen nógatta, menniük kell, a gyerek, nem lehet enynyi ideig az ő idős szüleire hagyni őt, bizonyára unatkozik, és ingerült az öregekkel, meg az üzlet, és egyébként is, annyi tennivaló várja őket...

Így maradtam egyedül Erzsi nénivel. Előbb le-föl sétált a lakásban, nem volt nagy, de finom ízléssel berendezve, Erzsi néni fényképeket vett elő: hatvanas-hetvenes évek, kartonruha, SZOT-üdülő, Skoda Oktávia... Hirtelen összetolta a fekete-fehér képeket, az egyik kicsorbult a sorból, mintha mutatni akarná magát. János bácsi képe volt, derűs, értelmes tekintet, menynyit mesélt nekem is a várostervezésről, igazi értelmiségi volt. A házat, amelyben laktak Pest külső kerületében, még a negyvenes években, fiatalemberként tervezte és építette magának. Nyaralónak szánta, ahová elvonulhat gondolkodni és alkotni. Nagy reményekkel indult, évfolyamtársával együtt meghívást kapott Alvar Aalto és Le Corbusier tervezőirodájába, de ő nem akart ott élni.

Erzsi néni végigsimította a képet - akkor bólintottam rá, nem az értelmemmel, hanem az érzelmeimmel: így válunk kétdimenzióssá, így kopunk ki az életből, mint egy elhasználódott fénykép -, azután megint céltalanul járkált...

Tudtam, hogy fia, Jana (a családban így nevezték) házát nagyrészt az ő pénzükből építették föl. Gondolva arra, hogy majd egyszer mindketten, vagy aki egyedül marad, odaköltözhessen, a külön bejáratú, földszinti lakrészbe.

A legénynyaralót, ott Pest külső részén, már együtt bővítették lakássá. Oda született Jana is, s nőtt föl a közeli fenyőerdő felől mindig áramló szellőben. János bácsi korábbi életét és stukkós, közel öt méter belmagasságú, négyszobás, még szüleitől örökölt lakását otthagyta első feleségének és két fiának. Erzsi néni sokat áldozott a fiúkra, hiszen gyakran hozta őket haza a férje, ez a ház is az övéké lesz majd egyszer, mondogatta János bácsi, hiszen így kívánja a lelki nyugalmam, s még inkább akarta, hogy Janának kényelmes életet biztosítsanak. Ő is tudta, akármelyikük éli túl a másikat, csak Janára számíthat. Közben - főként János bácsi különmunkáiból, akkoriban divatos volt az egyetemi tanszékeken a KMK-munka, amely jól fizetett - megvették a lift nélküli házban a negyedik emeleti lakást. Egyszer majd odaköltözöl, emlegette János bácsi a feleségének, addig pedig utazgatunk a bérleti pénzen. Mert ezt a kis, nyaralóból lett házat egyszer át kell adnunk a nagyfiaimnak.

Erzsi néni indult, hogy visszahelyezze a fényképeket megszokott helyükre, de menet közben megakadt a mozdulata, s az egész csomagot odavetette a komód tetejére. Felém fordult: válassz valamit! Válassz nyugodtan, vidd el, ami kell, hiszen rövidesen mindent széjjelhordanak innen.

És már sírt. Látod, ölelt át zokogva, a menyem a férjem halála napján is itthagyott félórán belül. Jana pedig, mint egy hűséges eb, követte. Láttam az arcán a kínt, hogy legszívesebben kettészakadna, azután zavartan megcsókolt, és kikullogott. De legalább ők élnének boldogan! Ám ezt sem látom... S ha én állok az útjukban, inkább megyek vénségemre lift nélkül a negyedik emeletre.

Azután nagy szünet.

Majd csak elrendezi a Jóisten a sorsomat - szólalt meg végre Erzsi néni, és úgy láttam, mintha hirtelen lecsupaszodott volna a lakás, ahová addig annyira szerettem járni.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu