Elmer István

Megérkezés

De ez már Maróton történt. Nagyapám és nagyanyám élt ott egy hosszú, barna ajtajú és barna ablakú házban. Azóta, hogy évekkel korábban a Vízivárosban nagyapámhoz így szólt egy férfi: adja ide a páncélszekrény kulcsait és a pénztárkönyvet, aztán mehet, ahová akar.

Na, de kérem, mondta akkor nagyapám, mire az ismeretlen férfi - valószínűleg nem is sejtve, hogy családunk elkövetkező évtizedeire a szállóigét fogalmazza meg, rámordult: - Örüljön, hogy él!

Szerintem akkor, ott, ez az ismeretlen férfi megindította nagyapám beszédes kedvét, mert aztán hosszú évekig csak azt ismételgette az én nagyapám: örüljünk, hogy élünk! - Mondogatta mindig, s csak akkor hagyta el, amikor meghalt. Aztán már nem mondogatta.

Széles kerekű, gumirádlis kocsival érkeztünk Marótra. Anyám a bakon ült, néha beszélgetett a kocsissal, a kocsit két muraközi ló húzta. A kocsi nem zörgött, halkan gurult megzsírozott agyával, csak a két muraközi patkókopogása hallatszott.

Nem tudom, az út mennyi ideig tartott, a végére nagyon elfáradtam. Pedig semmi tennivalóm nem volt, csak ringatóztam egy csipkés szélű pólyában, alkalmi takaróban, valahol a homályosra csiszolt üvegű, kopott konyhaszekrény és anyám nászajándéka, a franciaágy között, a nagylavórban. Mert volt egy kisebb lavór is, azt használtuk kézmosásra, reggeli mosdásra, a nagylavórnak pedig kijárt a megtiszteltetés: mielőtt anyám bedugott a rácsos ágyba, ebben fürdetett meg.

A rácsos ágyat a gumirádlis kocsin telerakták ágyneművel, közé törékeny holmikat helyeztek, így szorultam ki a lavórba. Akkoriban nem gondoltam erre, de ma úgy hiszem, attól még lehetek rendes ember, hogy Sztálinvárosból lavórban utaztam Marótig. Sőt, talán még vihetem is valamire, bár mint nagyapám mondogatta: örüljünk, hogy élünk! Mit akarhat az ember ennél többet?

Legszívesebben vitáztam volna, de akkor szűkös szókincsem jó ha arra futotta: pisilnem kell, kakilnom kell...

Amikor a kocsis két gömbakácfa előtt azt mondta: hóha! - akkor érkeztünk meg a maróti patika elé. Nagyapám kiszaladt az utcára, édesanyámat lesegítette a bakról, megcsókolta jobbról-balról az arcát, segített engem kivenni a lavórból. Megnézett a rég kinőtt pólyában, biztatón azt mondta: azért egészen normálisan néz ki.

Majd anyámat, velem együtt bekísérte a házba. Ott nagyanyám gondjaira bízott bennünket, ő pedig visszament az utcára. Pénzt nyomott a kocsis markába, mire az megköszönte: - Köszönöm, gyógyszerész úr! - s akkorra ott termettek a szomszédok, hogy segítsenek a lepakolásban.

Szép nyár jött, a ház hosszan nyúlt három szobájával a Duna felé, mögötte kert, mellette szilvafa, két óriási diófa, egyik a kert végében, hogy kilógott a kerítés mellett húzódó útra, a tetejéből látni lehetett a folyót; idébb fiatal körtefa. Alma is termett. A kerítés mellett ribizlibokrok, s a szomszéd áthajló málnása. A konyhaablakba fenyőfák kandikáltak be. A fenyőfa tövében snidling termett: örök íz a szájamban, örök szétomló virágcsokor, amit szép estéinken belevágtunk a boldog piros körözöttbe.

Istenem! Én, lavórba kitett gyerek, tudtam akkor, éreztem, érezhettem, hogy ott leszek boldog életű? Az élénksárga színű büdöskék között; ahol nagyapám rossz ízű sárga folyadékkal ecsetelte sűrű öklendezéseim közepette a torkomat, ha megfáztam, ahol este az ágyamból a Holdat láttam bujdokolni a hatalmas, ősszel a földet lilára festő szederfa ágai között, ahol elhatároztam, hogy ha kell, elmegyek a világ végére is, hogy megfejtsem az élet titkait: nagyapám szemüvege mögött szomorú tekintetét, még akkor is szomorút, ha nevetett, anyám gubbasztását a lógóbelű puffon a cserépkályha mellett, nagyanyám csókját, amint deres hajával magához emel a szoba és konyha ajtajában, hogy csókot nyomjon a homlokomra, mielőtt leszűri a tésztáról a vizet. Két meleg szemével, fájó ízületeivel magához emelt a törött rácsok között. Nem értettem, mit mond, de azt éreztem, magam sem tudom, honnan, hogy ő egyszer meg fog halni. Ettől nagyon szomorú lettem a tésztagőzös délelőttön, pedig a tésztához cukrozott mák is volt.

Hát megérkeztünk. Meleg nap volt, a szomszédék Bungyi kutyája hempergőzött a porban. Nagyapám ebédidőre bezárta a patikát, hátrajött ebédelni. Most már hárman ültek az asztalnál, édesanyám, nagyapám, nagyanyám. A konyhát és szobát összekötő tapétaajtón éppen kiláttam a fölnőttekre. Nagyapám azt mondta:

- A tavaszi árvíznek meg lesz még a böjtje. Meglátjuk, mit hoz a jövő! De ne félj Cumbi - így szólította édesanyámat - ne félj, tisztességgel fölneveljük a gyereket. Itt jó helyen vagytok.

Ették tovább a mákos tésztát. Nagyanyám diót is tett az asztalra.

A gumirádlis kocsi a két jól megtermett muraközivel rég elporoszkált már, mi ottmaradtunk: a három egymásba nyíló szobában, a szoba előtt a falusi patikával, ahol nagyapám gyógyszereket árult a falusiaknak, s azok gyógyszerész úrnak szólították. S ahol én - boldog leszek. Annyira boldog, amennyire csak egy gyerek képes.

(Részlet a Ferenc József keserűvíz című kötetből)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu