Angyalkert

Így nevezték hajdan az óvodát, Brunszvik Teréz korában.

Zsibong az angyalkert gyergyói fenyő, gyümölcsfák közt s a pázsiton. Az unokák szép koszorúja a városvégen, ahol kevesebb zaj tolakszik be az utcáról. A legkisebb (két hónapos) most ébredt fel. Ő a legcsöndesebb, s akivel még nincs gond az ilyen-olyan versengésben. Ő a "legeslegneveltebb". Alszik, nézelődik, s közelről már fölismer. Ilyenkor mondom: csak engem, mert a mamit úgyis ismeri. Erre aztán kitör a hangorkán, mindenki körülveszi, szólongatja és egyértelmű a megállapítás: éppen hogy a nagypapát nem ismeri, aki folyton kóborol, alig van itthon, esténként pedig egy kisgyereknek már aludni kell. És jönnek az unokai szemrehányások. Milyen igazatok van - sóhajtom csöndesen... Alkonyat táján a minden evésnél roppant érdeklődéssel jelen lévő kétéves odaáll elém, kabátkája már rajta van. - Hová mégy kisvirágom? - kérdezem. - Hát haza. - Miért? - Hát dolgozni. Te is szoktál azzal a tollal, ni - és az asztalra mutat. - Szeretnéd, ha neked adnám? Rázza a buksiját: - Majd ha megnövök és írni tanulok. Megered a szó patakja, mindent egyszerre akar kimondani. (Hál´ Istennek, ő sem lesz szószűkében.)

Nővére most tanulja a betűvetést. A múltkor odaállt mellém, nézte, mint rovom a sorokat. Összecsapta a kezét: - Papa, te gyorsabban írsz, mint a másodikosok! Megköszönöm az elismerést, s biztatom: - Másodikos korodban versenghetsz velem, de rajzolásban máris lepipálsz.

A négyéves szöszi afféle kertőr: egykettőre odasóz valamelyiknek, amit az öccse azonnal követ. Két napja felhívott: - Képzeld, másik oviba megyek. - A mostani miért nem jó? - Á, ott több a játék, maci, cica, hinta. Tudod, mindig viszek állatot a hátizsákomban, ha hozzátok jövök. S te kérdezed. - Ma milyen állat érkezett? Abba az óvodába engem is fölvetethetnél - mondom nagy komolyan. - Azt nem lehet - hallom a csengő választ. - Miért? - Mert túl öreg vagy, meg nem is vagy olyan okos. Nyelek egyet: - Hát jó, akkor én meg a cukit gondolom meg, amit ígértem. Pillanatnyi csend, majd: - Azért tehetek még valamit, hogy fölvegyenek...

A rózsák már égnek a kertben, boldog idő ölelésében. A kertlakóknak még nem kell jó és rossz napokról gondolkodniuk. Fény védi őket, és milyen jó, ha együtt van papi és mami, meg mi is velük: tovább szolgáló nagyszülők, bár én itt is kilógok a sorból...

De a kötelékerő-szeretet belül mindent összefog, az örök Példa, a hármas-egység, aki a bizalmat sem hagyja ki a tervéből.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu