Kávéházi asztalnál

Szeretem ezt a csöndes megbúvót a Duna-korzón, a Szent Király városában. Fáradtan betérni oda nem polgári megszokás. És a szellem nyugalmas órája: találkozás valamiféle régi, régi hangulattal, árnyfödte arcokkal. A közeli papnevelő angyalkörös kápolna-sugárzásából átugrani ide valódi olasz duplára valóságos "helycsere", lélek és test egyazon tartásában az átvitel, hogy ami jó és hasznos, egyúttal megújító erő. Fiatalok nyitnak ajtót.

Kinn a folyó elviszi a hajdan-emlékek javát, s hoz újakat. A felhők ígérettel szállnak át az égen - határok nélkül, a sok száz éves kövek zászló-lobogás közt történelmi zsoltárokkal vigasztalnak Balassitól, Babitstól. (Prohászka árnya esténként átvonul a tépett kerten.)

Rászorulok a vigaszra. Magyar vagyok, s tudom: történelmünkben mindig a bizonytalan volt a biztos, de legalábbis gyakorta. Csoóri írta mostanában, "hogy a magyar történelemben soha nem az történik, ami logikus, szükségszerű, hanem amit valamilyen kisiklás eredményez. Valami váratlan félelem, rögeszme vagy eszelősség." Abban is igaza van, hogy "a történések mélyén folyton megjelenik valamilyen meghasonlás", és ez "váratlanul más irányt ad az eseményeknek." Nevezhetjük ezt kiszolgáltatottságnak. És már mióta!

Félek, szorongok e vártartó sziklák alatt is, elveszett álmokért, vágyakért kapkodok, s rövidesen rádöbbenek: ez a kávézó-nyugalom lassan felbomlik, és lesz helyette kemény padló, asztaltól az ablakig kitaposott kis tér, miként Kölcseynek csekei szobájában...

Csöndesen beletörődöm: a butaság azért nem bűn, mivel nem lehet megbocsátani. Forgatom az asztalon heverő könyv lapjait, mára ezt hoztam magammal. Hölderlint. Bizonyára skizofrén lettem magam is - gondolom - az utóbbi hónapokban. Lelkem-értelmem nem állapodik meg szent köveknél. Hajszol a nyugtalanságom, amely mégis megváratja velem az estét: Álmodozó (?), jön az éj..., / csillaggal tele és mit se törődve velünk, / ámuló, idegen e világban, felragyog íme, /pompásan, szomorún, nagy hegyek íve fölött.

Mintha elvették volna a fényt. Bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem. Hazám e táj itt? Hajdan rómaiak lakták, akik mindent tudtak a hatalomról. Ma az életről kellene tudni, amint a görögök tudtak.

Te már ne foglalkozz a kisszerűség, a hatalom ostobáival - mondta a minap bölcs ismerősöm, miközben kavicsokat dobált a vízbe...

Hát ekként vigasztalódom Hölderlin s a többi árny társaságában a kávéházi asztalnál. Akkor lép be hirtelen Novalis, az éj költője képzeletembe, és a fülembe súgja: A szívek oltalmára / keresztet ki emelt? / Ki nyújt égből vigyázva / félelmeinkre szert? / Egy angyal száll le érted, / a partnak visszaád, / s te mámorodva nézed / az ígéret honát.

Egy titkos szó egyszer megoldja az "összekuszált lényeget."

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu