Köszönöm, asszonyom

Többnyire nyáron olvasom Szabó Magdát. Mi lehet az oka, nem tudom. Nyár volt akkor is, amikor édesapám oly nagy szomorúsággal olvasta a Mózes egy, huszonkettő-t, a négy fiatalról, akik nem akarnak beszállni a szüleik áldozatába, akik semmi közösséget sem vállalnak a múlttal, amely a szülők életét, félelmeiket, tévútjaikat meghatározta. Azok a fiatalok nem hagyták magukat felkötözni Ábrahám máglyájára, mint Mózes könyvében Izsák, abban a regényben a fiú azt mondja: Csak magadat áldozhatod fel atyám, ha Jehovát engesztelni kívánod, mert én nem halok meg a te Istenedért. Én a magam Istenéért halok meg egyszer... Azok a regénybeli fiatalok - ezért is olyan szomorú a Mózes egy, huszonkettő - nem akartak ugyan áldozatok lenni szüleik életének oltárán, de nem találtak rá a maguk áldozatára sem, a maguk Istene nem adta meg számukra a fenntartás nélküli hit kegyelmét. Azok a fiatalok, Szabó Magda hősei, talán néhány évvel lehettek idősebbek nálam.

Most ismét nyár van, s édesapám egykori szomorúsága sejlik fel előttem, amint az írónő közéleti kiruccanásait olvasom, a Merszi, Möszjő című kötetben. Ezek tőle a kedvenceim, meg a saját életének történeteiből álmodott novellák, aztán a Vörösmartyról, Babitsról, Szép Ernőről, Móráról és a többiekről írt tanulmányai. Köztük egy kis írás Benedek Elekről,akihez sok titokzatos szellemi szál fűzi az írónőt, de nem is az erdélyi meseíró "Elek nagyapó"-ról, hanem egy verséről, egy székely népballada feldolgozásáról.

Két legényről szól a vers, akik csak úgy üldögélve, iddogálva a mátkájukról beszélnek, persze kinek-kinek a magáé a legszebb, leghűségesebb, legjobb a földön. Hanem aztán az egyik nem elégszik meg szíve választottjának dicséretével, s önnönmagáról is kezdi állítani, hogy nincsen nála derekabb legény. Bár a mátka lehet szép, az öndicséret mégsem hagyható annyiban: kard elő, s kezdik gyilkolni egymást hamarost. Hírhozók jövetele vet véget a viadalnak: egyikük menyasszonya megszökött egy török basával, másikuké egy deli legényért felbontotta a jegyességet, annak lett a felesége. No, lohad a buzgalom, eldobva már az erős kard, a két góbé harc helyett inkább csak összebarátkozik a nagy bánat közepette. Vigyázzatok székely legények, magyar legények - mondja az írónő -, ne kalimpáljatok annyira a politika nagy kardjával, hiszen mindkettőtök szíve azért a legszebb, leghűségesebb mátkáért dobog, amelyet úgy hívnak: Magyarország! Addig vívtok, míg mindegy lesz, ki a győztes, mert jön majd a harmadik, jön a basa vagy egy deli legény, s legázolja sarjadó vetésetek!

Hát jó! Találjunk egymásra közös nagy bajunkban. Küzdjünk együtt, ha jön a tatár, öntsünk együtt szurkot az egri vár fokáról, lépjünk közösen az ötvenhatos barikád ormára, viseljünk egyformán félreállítottságot, esélytelenséget, vállaljuk együtt a meg nem alkuvás, a be nem lépés, az alá nem írás, a hit, a becsületes munka rangtalan hétköznapjait, emeljük fel együtt - szellemi és lelki értelemben elsőként - nemzetünket. De nem akarok azoknak a máglyáján megégni, nem fogok azok mátkájáért csatázni, akik maguk hívnak tatárt, törököt, németet, oroszt, s a múltjuk lezárását követően vannak újabb ötleteik is, hogy a saját olcsó kis örömeik biztosításáért szajhává tegyék a gyönyörű menyasszonyt.

Nem, majd meghalok én a magam Istenéért. Csomózom magamat, ha ez az Úr (ez a mi Urunk) úgy akarja, Ábrahám atyám, nemzetem, hazám fahasábjaira. Majd élek - milyen eleven most bennem ama régi nyár emléke! - élek olyan eszményekért, olyan mátkáért, amelyekért, ma már tudom, apám is meghalt volna, ha kell.

Merszi, Mádám!

Szikora József

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu