Egyház az emigrációban

A montreali Magyarok Nagyasszonya-plébánia

Magyar zarándokok a montreali templom előtt

Montrealba az első világháború után érkeztek magyar bevándorlók nagyobb számban, korábban csak szórványosan. A XIX., XX. század fordulóján Kanadába "kitántorgott" magyarok az ország nyugati részein alapítottak jelentősebb közösségeket. A montreali bevándorlók részben a Trianon következtében elszakított területekről jöttek a szegénység miatt. Itt becsületes munkával megalapozták anyagi helyzetüket, és mielőtt még saját házuk vételére gondoltak volna, összeálltak templomot építeni. Tudtak áldozatot hozni egyházukért nemcsak pénzzel, hanem önkéntes munkával is. Egyesületek alakultak, amelyek egymással versenyeztek a plébánia segítésében, a templomadósság törlesztésében. A templom lett a bevándorlók vallási és társadalmi életének központja, magyarságuk megőrzésének legfőbb tényezője. A katolikus és református egyházak keresztény közösségei mind megannyi "magyar végvár" is: magyar iskolákat, ifjúsági és felnőtt szervezeteket, kulturális egyesületeket, népi tánccsoportokat tartanak fenn. Lelkipásztorokat a magyar egyház adott, kivéve Henri Gaboury plébánost, aki bár francia volt, jól olvasott magyarul. Legtovább Horváth Miklós erdélyi minorita atya működött a plébánián, huszonnégy éven át.

Újabb hullám

A következő bevándorlási hullám Montrealba a második világháború után érkezett: azok jöttek, akiket a háború sodort el a hazájukból, vagy a kommunista üldözések miatt menekültek el. Az "öregkanadások" kedvesen fogadták az új bevándorlókat; a plébánia élete is megelevenedett.

A harmadik nagy bevándorlási hullám az ötvenhatos forradalom menekültjeiből tevődött össze. A régi templom kicsinek bizonyult. Új templomunkat Hajdúsik Tarzicius szervita atya vezetésével 1963-ban építették. A második és harmadik csoport politikai okokból vándorolt be. Keresztény közösségük kezdetben egységes arca megszűnt. Csoportokra szakadt: a bevándorlási hullámok szerint, sőt azokon belül is. Az öregkanadásokat "bezzeg-kanadásoknak" hívták az újak, mert gyakran hallhatták, hogy "bezzeg" milyen nehéz volt akkoriban, nem úgy, mint most. A politikai és társadalmi megosztottság az egyesületekben is feszültséget okozott, az egyházközség életét is megzavarta. A nyolcvanas évek közepén szórványosan újabb "menekültek" jöttek, a Szent Erzsébet-plébánia is közreműködött a felkarolásukban. Rajtuk már érződött az otthoni kommunizmus negatív hatása.

Fellendülés, megújulás

Chilla Rajmund plébánossága (1975-79) a fellendülés korszaka volt. Sokan ismét bekapcsolódtak a plébánia életébe: olyanok is, akik korábban eltávolodtak. Csókay atya a cserkészcsapatokkal foglalkozott, magam pedig a hétvégi magyar iskolával. Lelkes közreműködők segítségével pezsgő élet folyt. Híveink és egyesületeink áldozatai megengedték, hogy 1978-ban adósságlevelet égethettünk, tizenöt évvel a templomszentelés után. Példaértékű volt a városban közösségünk lelkesedése, áldozatvállalása. 1979-ben P. Chilla vállalta A Szív lelkiségi folyóirat szerkesztését, így én lettem a plébános. 1984-ben ifjúsági otthont is sikerült építenünk, a szükséges kölcsönöket pedig öt év alatt visszafizettük.

Csókay atya plébánossága alatt közösségünk lelki élete, a "megújulási mozgalom" meghonosításával föllendült. Híveink kis csoportokban gyűltek össze a lelki program megbeszélésére, imára. Laikus testvéreink vetették el a magot, és hatásuk más plébániákra is eljutott. Így ezekkel is lelki kapcsolatba kerültünk, nemcsak Kanadában, hanem az anyaországban is.

A Magyar Otthon

Mint lelkipásztorok gyakran látogatjuk híveinket, ismerjük és átérezzük örömeiket, szenvedéseiket és egyéb szükségleteiket is. Egyre többen maradtak egyedül, elszigetelődve, hiszen sokan nem tanulták meg az itteni nyelvet. Még P. Chilla plébánossága idején jóravaló magyarok indítottak meg egy nagyszerű kezdeményezést: otthont építeni a rászorulóknak! A katolikus és református egyház lelkipásztorai, egyesületi vezetők, valamint áldozatkész egyének összeadták szakképzettségüket, üzleti és szervezési tapasztalataikat, politikai összeköttetéseiket. Így épült meg kedvező államkölcsönnel, több mint kétszáz ember számára a Magyar Otthon, amely a templomok, társadalmi klubok mellett ugyancsak büszkesége a montreali magyaroknak.

A közösség jövője

Plébániánknak mint keresztény közösségnek a rendeltetése elsősorban a lelkiélet fejlesztése. Megfigyelhető: akik keresztény életüket a közösségbe való bekapcsolódásban élik, sikeresebben állják meg a helyüket az élet egyéb területén is. Az itteni társadalmi és hivatásbeli élet minden rétegében találunk kiváló magyarokat. Nyilvánvaló, hogy a kivándorlás nagy lelki megrázkódtatással is jár, amit "emigritisz" betegségnek mondhatunk. Közösségünkben is tapasztalhatók bizonyos feszültségek, de hosszú távon nem fenyeget a negatív magatartás. Legelkötelezettebb keresztény testvéreink és egyesületeink a montreali magyarság legaktívabb tagjai. Közösségi ebédeket, ünnepélyeket, majálisokat szerveznek. Nemzeti ünnepeinket együtt üljük a református testvérekkel és azokkal is, akik számára a keresztény élet ismeretlen, de magyar érzületűek. Közösségünk sajátos tevékenységeivel nem zárkózik el az itteni társadalomtól sem. Nem vagyunk gettó. Ünnepélyeinkre az itteni politikai hatóságok is szívesen eljönnek. A helyi püspökség megkülönböztetett figyelemmel és közreműködő-készséggel viseltetik plébániánk iránt, kezdeményezéseinket példaképnek állítja mások elé. Híveink áldozatkészsége valóban példás: a szegény özvegyek centjei és a jobbmódúak adományai is ezt mutatják: adományunkat az Isten látja, a jobb kéz nem ismeri azt, amit a bal ad... ezért is volt rajtunk Isten áldása, hiszen tudtunk templomot, ifjúsági otthont építeni, biztosítani a plébánia és az ifjúsági egyesületek pénzszükségleteit. A nagylelkűségből jutott az óhazának is különféle segélyakciók formájában.

Fő gondunk a papi utánpótlás, mert mióta Magyarország felszabadult a kommunista egyházüldözés alól, a jezsuita engedelmesség Csókay atyát is Magyarországra, Miskolcra vitte, ahol az elkereszténytelenedett országrészben dolgozik nagy lelkesedéssel. Így egyedül maradtam ismét plébánosi felelősséggel. Az évek múlnak, gondoskodni kell jövendő lelkipásztorról. Ezért a szándékért nemcsak imádkozunk, de készek vagyunk anyagi áldozatra is: vállalni a kispapnevelés költségeit. Így reméljük, hogy kapunk fiatal lelkipásztort. Előre tekintve látunk nehézségeket is: a második és harmadik generáció nem beszéli a magyart, nem érti a szentbeszédeket sem. Fiatal, az itteni nyelvet beszélő lelkipásztorokra van szükség! A beolvadás tényezőjével számolunk: a fiatalabb generáció gyakran elköltözik a munkalehetőségek szerint, és nem kapcsolódik be nagyobb számban a közösségbe. Viszont az a hívő közösség, amely annyi áldozatot hozott, összetart és reményt nyújt arra nézve, hogy az egyházközség továbbra is élni fog.

Amikor idejöttünk, az akkori 1975-ös felmérés alapján tíz-tizenöt évre becsülték a plébánia jövőjét - a beolvadási s elhalálozási statisztikára hivatkozva. Azóta eltelt huszonkét esztendő... A jövő Isten kezében van. Ránk az a feladat hárul, hogy kövessük a Lélek indításait, keressük az Isten országát és igazságosságát, a többi pedig hozzá adatik.

Deák Ferenc SJ

plébános

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu