Uj Ember

2001.11.18
LVII. évf. 46. (2781.)

Főoldal
Címlap
Szent Márton nemcsak a múlté
Lampionos felvonulók ünnepeltek Szombathelyen
Hite, példája legyen útmutatónk!
Apor Vilmos eméke Rómában
Rászoruló testvéreink szolgálatában
Tízéves a Magyar Karitász
Izraelben keresztény diákokat támadtak
Lelkiség
Ez még nem a vég
"Tanú az égbolt peremén"
Szentáldozás régen és ma (4.)
ÉLET ÉS LITURGIA
A hét liturgiája c év
Katolikus szemmel
Ünnep és ünneplés
Együgyű kérdések
Jegyzetlap
A vonalzó
(ezerötszáz gyors)

LAPSZÉL
Élő egyház
Szent Imre-napi ökumenikus együttlét
Keresztény ifjúsági találkozó Nyíregyházán
Nem az a cigány, akinek a bőre sötét
Nevelési konferencia a kaposvári püspökségen
A szép magyar beszédtől - Szent Kelemen ünnepéig
Látogatás a büki plébánián
Ministránsvezető-képző
Élő egyház
Új boldogok
Micsoda különbség
"Misszós fesztivál" Lengyelországban
Akik segítik a szinódusi öszszegzést
Martini bíboros Afganisztán bombázásáról
Francia püspökkari ülés Lourdes-ban
Fórum
A zsoltárfordításról 6. rész
A "csodásérem"
Könyvespolc
Mi terem a magyar szívében?
Az Olvasó írja
Mikor halt meg Szent Lukács?
Fórum
A legfontosabb és legtörékenyebb egység
Családkonferencia Máriabesnyőn
Megnyitjuk-e az ajtónkat és a szívünket?
Irodalmunk majdnem elfeledett kiválósága
Sarkadi-bemutató a Térszínházban
Márton Lajos
Evangélikus Élet, 2001. november 4.
LAPSZEMLE
Szombathelyi Egyházmegye
Türelmes, őszinte segítségnyújtás
Tízéves a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász
Műemlék templomokat restauráltak az Őrségben
Lámpás
Templom épült Németfalun
Ifjúság
Erzsébet neve napján
Krakkói jegyzetek
Táborozni jó
Zsírok és olajok
EGÉSZSÉGES TÁPLÁLKOZÁS
Óriásplakátok között
Rejtvény
Tíz év alattiaknak
Kultúra
Búcsúzás
Lélekfolt
Itt járt két lány
Testvérek törvénye
Mozaik
A földicseresznye és mérgező rokona
A művészet: szeretet
Márton-napi fények
Aranymise
Diakónusszentelés
Meggyalázott kálvária

 

Illés Sándor

Itt járt két lány

A déli tengerpartokon jártam valamikor, egy szeptemberben, ott rögződött belém a már ilyenkor megszokott kép: napsütésben száradó hálók és a sós tengeri szélben csattogó kiteregetett fehérnemű. A szélben egy életre kelt hálóing mintha láthatatlanul szörnyekkel viaskodna. A szörnyeket még nem lehetett látni, a vízen egy árva vitorla se duzzadt. Sirályok kiáltottak bele riadtan a csendbe.

Ez a kép elevenedett fel bennem tegnap a Városligetben: ahol öregek ültek bóbiskolva a padokon, mintha várakoznának valami csodára. Talán a nap melegítő fényére. Közéjük ültem. Nem sütötte már, csak melengette arcomat a nap.

Olvastam valahol, hogy délben nem halnak meg nyarak olyan könnyen mint nálunk, egyik napról a másikra. Harcolnak minden erejükkel, birokra kelnek a harsogó szelekkel, elkeseredetten küzdenek hetekig, amíg feladják. Nálunk meg egyszerű tolvajként, csendben belopakodik egy esős éjszaka az ajtónk előtt settenkedő ősz. Arra ébredünk felrettenve, hogy ravatalra fektették közben a nyarat. Kint apró szemű eső szitál, mintha a természet is álnokul a nyarat siratná. És ettől remegni kezdenek hirtelenében a haláltól szepegő levelek.

Ülök tűnődve a napon, már megkaptam a szívemet megremegtető üzenetet. Arról, hogy itt van az, akit várunk, Budán settenkedik, maholnap átlépi a vizet, átoson, kopogtatás nélkül benyit hozzánk és mi dideregni kezdünk.

A madarak már korábban megérezték közeledtét, és egy percre elhallgattak. Erre nagy-nagy csend támadt a ligetekben és erdőkben. A falevelek ilyenkor villanva összeölelkeznek még utoljára, majd sápadtan levetik magukat a magasból.

Mi mást tehetne ilyenkor az ember: tűnődve régi szeptemberekre gondol, falusi búcsúkra, egykori iskolacsengőkre meg szüretekre, kiforratlan mustok kába mámorára, távoli városok egyre fakuló emlékeire, én külön a mama mákos kalácsára is, amit nekem útravalóul csomagolt batyumba minden szeptemberben, amikor elutaztam a városi iskolába. Milyen jó lenne újból kezdeni, könyveket csomagolni, feladatokat írni, egyenleteket megoldani, és egy lányt várni valahol izgalommal. Milyen is volt? Nem találok rá szavakat, pedig olykor még álmomban, a réten fut, lobog a haja és bíbicek kiáltoznak fölötte le-lecsapva. Hallom azt a régi zongoraszót is, egy ház nyitott ablaka alatt állva. Mit is játszott az a szőke hajú gimnazista lány? Chopint. Ősz volt akkor is.

Kihallatszik a ligetbe a közeli iskola csengője, vége a délelőtti előadásnak. Körülnézek, senki se mozdul a padokon, ezek az őszre váró öregek lám mind tudják, hogy nem nekik szól már a csengő. Pedig de jó lenne most iskolából érkező diákként hazaszaladni ebédre a mamához, mint régen, vagy titokban elszívni még egy cigarettát, óvatosan, nehogy meglássa valamelyik szemfüles tanár.

Ha festő lennék, talán sárga és piros színekbe mártanám az ecsetem. Egyetlen vonással is érzékeltetni lehetne a szomorú öregséget, nem kellene több, mint egy görbe botra kulcsolt ráncos kéz, ami több lenne egy jajkiáltásnál. Úgy remegnek ezek az ősz fejek a botra kulcsolt kezek fölött, akár a halálba induló virágok, amikor meghallják a kertész ollójának csattogását. Pedig még nem bakó áll mögöttük, csak az ősz settenkedik a liget fái között. De egy magányos fa már hullatja levélkönnyeit.

Kiáltoznak, rimánkodnak, borzonganak a félelemtől a falevelek, ezt a félelmet kellene talán megfesteni őszikémmel azzal a távoli zongoraszóval együtt, amit csak a szívünkben hallunk. Chopin. Akaratlanul is régi rímeket ízlelgetek, és szavalni kezdem csak magamban Petőfi örökszép versét, a magyar líra gyöngyszemét: "Még nyílnak a kertben az őszi virágok..."

Ha volna rá erőm, talán felugornék és elfutnék, de tudom: hiába. Vannak dolgok, amelyek elől nem lehet elfutni. Ilyen az ősz. És az öregség. Sóhajtva felállok, hogy hazafelé induljak.

Ahogy visszapillantok, látom, valaki ezt írta a pad támlájára messzire világító betűkkel: Itt járt Eszti és Ági... Magam elé képzelem őket. Két nevető lány ül a padon, szőke hajukon melegen csillan a fény. Felismerlek benneteket, lányok.

Ti voltatok valaha a nyár!

 

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: webmaster@storage.hu