A zsoltárfordításról 6. rész

És lészen, mint a fa, mely folyóvíz mellé plántáltatott, megadja gyümölcsét a maga idejében.

Az 1. zsoltár fordításainak revíziója az Istentiszteleti Kongregáció által kiadott Authenticam Liturgiam kezdetű instrukció alapján.

A viruló fa szimbólumát a zsoltár egy, a bölcsesség-irodalomból származó kijelentéssel egészíti ki. Még egyszer elmondja a tanítást, de most már nem képekben, hanem egyenes beszédben. A héberben szó szerint ez olvasható: "és minden, amit csinál, sikerül." A "siker, sikerül" szó árulkodik arról, hogy a mondat a bölcsesség-irodalomból való, egy mélységes hitben történő, nemzedékek során végighúzódó megfigyelésről ad számot: az az emberi élet (fa), amely az isteni élettel (vizek) érintkezik, sikeres élet. A latin így fordítja a hébert: "et omnia quaecumque faciet, prosperabuntur".

A "szerencse" szó a prófétai üzenet mellett a másikra, a hittel szemlélt tapasztalatra, a bölcsességre utal. A Szent István Társulat által kiadott fordítás ezt most nem vette figyelembe, ezért sajnos a kulcsszó hiányzik belőle. Ezt mondja: "boldogul minden dolgában". A boldogulás nem azonos a szerencsével. A szerencsében van meglepetés is, a boldogulásban mintha nem lenne. Más az, ha boldogulok valamivel, vagy szerencsém van valamiben (vagy valamivel). A Liturgia Horarumban szereplő szöveg szép köznyelvi ruhába öltözteti a "minden, amit csinál" kifejezést: "minden munkáját szerencse kíséri". Csakhogy a zsoltár nem a munkáról beszél: az embernek nemcsak a munkája lehet szerencsés, hanem más is, amit csinál, például egy döntése. A "csinál" szónál természetesen ünnepélyesebb a "cselekszik".

Itt a sugalmazó Szentlélek olyan kijelentésével találkozunk, amely először meglep, majd megszégyenít bennünket, keresztényeket, majd pedig föllelkesít. Egy pejoratív értelemben primitív keresztény felfogás szerint az istenes élet ugyancsak tele van lemondással, és így eléggé keserves élet. Ám halálunk után Isten ezért a színtelen és keserű életért majd kárpótol minket a mennyei gyönyörökkel. A bűnösök viszont úsznak a gyönyörökben és az örömökben, de jaj nekik, haláluk után megkapják a magukét: a vég nélküli keserűséget és a pokoli lángokat. Nem szégyelljük magunkat? Micsoda felfogás ez? Hát aki ebben a földi életben igazi, valóságos életkapcsolatba jut a létezés és élet ősforrásával, az Istennel, az miről mond le? Lehet-e lemondásnak nevezni, ha mindent is odaadna a végtelen kincsért, amelyre rátalált a világ szántóföldjében? Nem kell-e már most is szánnunk az Isten nélkül állni akaró, másokat letipró, az élvezetek habzsolásával a végtelen szeretetet pótolni akaró nyomorult embert? Természetesen van nehézsége, szenvedése az igaznak is, de Istennel kapcsolatban lévén jobban, valóságosabban él, mint az istentelen. Az 1. zsoltár horizontja elsősorban a jelen földi élet, de a maga transzcendens mélységeiben.

A most következő sorok az igaz emberrel - aki a tóra által kapcsolatba került az isteni élettel - szembeállítják az istentelen gonoszt. A héber szöveg csak ezt mondja: "Nem így a bűnösök". A latin megduplázza: "Non sic ímpii, non sic!" Ha a Szent István Társulat valóban a héberből fordította, miért duplázza meg a latin mintájára: "Nem így a gonoszok, egyáltalán nem"? Liturgia Horarum: "Nem így az istentelen, nem így." (De itt meg miért van egyes számban az "istentelen" főnév, holott a latinban többes szám áll? Következetlen is, mert az első strófában előszörre említett "bűnösök" kategóriáját említi újra ez a zsoltár. Ott "gonoszok"-nak fordította, itt most "istentelen"-nek.) A Szent Jeromos Bibliatársulat által kiadott fordítás szerint: "Nem így járnak a gonoszok, nem így". (Következetes a "gonoszok" szó használatában, de miért bővíti ki a "járnak" igével?) Ebben az egyben az Éneklő Egyház is következetlen: akiket az első zsoltárversben "istenteleneknek" nevezett, azokat most "gonoszoknak" titulálja. Ám a folytatásban már helyesen dönt a latin ellen a héber mellett. A latin porról beszél, amelyet elsodor a szél, (így a Liturgia Horarum is); a héber azonban a száraz falevéllel rokon pelyváról beszél, és így tökéletes ellentétben áll a viruló fa zöldellő és le nem hulló levelével.

Most a hasonlat képszerűségét egyenes logikai beszéddel is kimondja: "Ideo non resurgent ímpii in judício: neque peccatores in concílio justorum." A bűnösök kategóriáit jelző kifejezést az első strófához viszonyítva mindegyik fordítás következetesen használja, kivéve a Szent István Társulat, amely megokolatlanul megcseréli a "gonoszok" és "bűnösök" kifejezések sorrendjét. Mind a négy fordítás tiszteletben tartja a "meg nem állnak" kifejezés képi valóságát. Ez éles ellentét az első strófához, ahol arról volt szó, hogy az igaz ember nem áll a gonoszok közé; most a gonoszok az igazak tanácsában meg nem állhatnak, mert Isten jelenléte leleplezi őket: úgy látszott "álltak" - vagyis éltek, most kiderül Isten jelenlétében, hogy állásuk (életük) látszat volt, és utuk elvész.

Barsi Balázs OFM

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: webmaster@storage.hu