Tüskés Tibor

Búcsúzás

Diákkorom kisvárosa viszszahívott. Augusztus első vasárnapján megrendezték az N.-ből elszármazottak világtalálkozóját. Hatvan éve nem jártam a városban, ahol az elemi népiskolát végeztem. A város lélekszáma azóta nem sokat változott. Ma is mintegy tizenkétezren lakják. Kétharmad részben katolikusok, egyharmad részben reformátusok. Szombat este a művelődési házban az ünnepi műsort hallgattuk meg, ma délelőtt tartották a két templomban a hálaadó istentiszteleteket. A kereszttel ékes torony alatt gyülekeztek az újvárosiak, a buzogányos torony alatt az óvárosiak.

Hatvan év után léptem be újra abba a templomba, ahol a hajdani vasárnapi diákmiséken ministráltam. A látvány, ami fogadott, olyan volt, mint az álom utáni ébredés. A falak, a padok, a főoltár fölött függő kép ismerősnek hatott, még emlékeztem rájuk, de egy új, mai valóság vett körül: ismeretlen emberek, idegen tekintetek, más hangok, újrafestett falak, áthelyezett főoltár.

A katolikus mise lényege az egész világon mindenütt ugyanaz.

Ezen a vasárnap délelőtt Japánban és Dél-Amerikában, a Fokföldön és diákkorom kisvárosában a pap ugyanazokkal a szavakkal változtatja át a kenyeret és a bort Jézus Krisztus testévé és vérévé. Hatvan év alatt azonban sok minden megváltozott. A szertartás nyelve, az oltár helye, a pap személye, ruhája, mozdulata. A liturgiának vannak olyan elemei, amelyek egyházmegyénként is eltérnek. Eszembe jutottak a ministrálás régi, latin szavai. És azt is észrevettem, hogy ahhoz viszonyítva is, ahol ma lakom, diákkorom kisvárosában más a mise liturgiájának néhány mozzanata. Más a könyörgés énekelt dallama. Meglepett, hogy felajánláskor húsz apró, fehér ruhába öltözött gyerek égő gyertyával vonult az oltárhoz. A miatyánk előtt a padokban állók egymásnak nyújtották karjukat, a templomban lévő egész hívő sereg összefogódzkodott, és egyetlen hosszú láncot alkotva mondta a közös imát.

Emlékeim között persze leginkább a pap arcát nem találtam. Az én régi hittanárom idős atya volt, ősz hajú, piros arcú, mise után mindig megsimogatta a fejünket. Az a pap, aki most kilépett a sekrestyéből miseruhában, ismeretlen volt, fiatal és alacsony, valamiféle feszültség ült az arcán, tört vonásain. Amikor beszélt, gyakran emelte karját a szájához, először azt hittem, hogy megfázott, tüsszentenie kell, aztán rájöttem, hogy nehezen kap levegőt, és egyre sűrűbben fojtja köhögését a fehér miseruhába.

A mise végén, a könyörgés után fölálltak az emberek. Az áldást vártuk.

A hirdetések következnek - mondta a pap, és kinyitott egy vastag, fekete könyvet. Elmondta, hogy a közeli napokban a környéken hol tartanak búcsút. Beszélt az iskolai hittanbeíratásról. Aztán elakadt a hangja. - A legnehezebb közlésem következik. - Megállt, köhögött. - Négy évi itteni szolgálatom után a püspök úr áthelyezett.

Ismét megállt, elhallgatott, a könnyeivel küzdött. - Köszönöm a hívek segítségét, köszönöm a sok hittanos gyerek szeretetét. Ha valakit megbántottam - megállt, kijavította magát, és újra kezdte a mondatot. - Minden bizonnyal voltak, akiket megbántottam, tőlük elnézést kérek. - Ismét köhögött. - Az utódomat fogadják szeretettel. - Visszanyerte biztonságát, hangja ismét természetesen hatott. - Befejezésül egy verset szeretnék elmondani. Reményik Sándor MI mindig búcsúzunk című költeményét. - A kezében tartott könyvet becsukta, úgy mondta el a vers sorait. - "Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk... / Az álmainktól, mik nem teljesültek, / A lángjainktól, mik lassan kihűltek, / A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, / A kemény rögtől, min megállt a lábunk..."

Mise után az emberek kitódultak a templomból, és csoportokba verődve tárgyalták a hírt. Ha az egyik csoporthoz odalépek, talán választ kapok arra a kérdésre: négy évi szolgálat után miért megy el a papjuk? De magamba fojtottam a kíváncsiságot. A református lelkészt a gyülekezet és a presbitérium választja meg, s amíg meg vannak vele elégedve, nem kell új helyre pályáznia. Nyugdíjba vonulásáig, akár élete végéig egyetlen helyen szolgálhat. A katolikus papot a püspök nevezi ki, és helyezi át. A híveknek, az egyházközségnek, a képviselő-testületnek ebbe nincs beleszólása.

Azt magától a paptól kérdezhettem volna meg, hogy honnét választotta ennek a ritkán idézett, kiváló erdélyi költőnek ezt a régi, több mint nyolcvan éve írt szép versét. Szereti a költészetet, és önmaga lapozott a vers soraira, vagy már a szemináriumban valamelyik teológiai tanára fölhívta a kispapok figyelmét: ha olyan élethelyzetbe kerülnek, hogy el kell hagyniuk szolgálati helyüket, akkor ezzel a verssel búcsúzzanak? Szerettem volna azt hinni, hogy az érzésével és a kifejezéssel küszködő fiatal pap maga talált a költeményre. De illetlennek tartottam, hogy a mise után ismeretlenül odamenjek hozzá, és az elhangzott versről faggassam.

Gondolataimban megzavarodva jöttem el N.-ből. Olyant már láttam, amikor idős, nyugdíjba vonuló kollégát munkahelyén elbúcsúztatnak a munkatársak. A hivatalvezető beszéde, fogadkozása, "nem felejtünk", "viszszavárunk", ajándékok, virágok, puszi jobbról és balról. De hiába próbáltam átélni, nem találtam szavakat arra: mit érezhet a fiatal katolikus pap, amikor el kell búcsúznia attól a templomtól és attól a közösségtől, ahol négy évig látható eredménnyel szolgált, misézett, gyóntatott, betegeket látogatott, keresztelt és temetett, hittanórákat tartott, a fiatalokkal kirándult, közösséget szervezett.

Kíváncsiságom elfojtását, hallgatásomat, zavart érzéseimet imává próbáltam formálni: ennek az ismeretlen, általam most először látott fiatal papnak egy fokkal könnyebb legyen a búcsúzás, és egy fokkal hamarabb találja meg helyét és örömét azon a helyen, ahol holnaptól kezdve kell szolgálnia.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: webmaster@storage.hu