Tokkal-vonóval

Nem életbe vágó

Ha lett volna a szervezőkben némi együttérzés a közönség iránt, akkor talán adnak Gounod oratóriuma, a Mors et vita október 31-i, zeneakadémiai bemutatója mellé műsorfüzetet, és nem zúdítanak a vendégek nyakába két és fél órányi latin szöveget, kilátástalannak tűnő zenefolyamot, és azt a tanulságot, hogy talán nem véletlenül kellett a műnek száztizenhat évet várnia a magyarországi bemutatóra. Bár könnyen lehet, hogy az oratóriumon a szövegkönyv, jegyzetapparátus és egyéb, bőséges olvasmányok sem segítettek volna. A Mors et vita az a mű, amely csak elméletben jó, a gyakorlatban egyetlen előadás egy egész generáció szükségleteit fedezi.

Gounod ötlete az volt, hogy a szokványos drámai cselekményt megfordítja, illetve továbbviszi. A színház, ugye, többnyire a főhősök haláláig tart. Az oratórium itt kezdődik. Három részből áll a Mors et vita, a halálból, az ítéletből és az (örök) életből. Ennek megfelelően az első rész egy kibővített requiem, a másodikban föltámadnak a halottak, a harmadikban pedig meglátják a mennyei Jeruzsálemet. Csakhogy ehhez a nagyszabású koncepcióhoz Gounod, a zeneszerző nagyon kevés. Már a requiemmel is nehézségei vannak, nincs mögötte sem teátrális erő, sem valóságos fájdalom, megrendülés vagy megbékélés, ráadásul a zene folyton szokványmegoldásokba csúszik, nemcsak a megkezdett dallamok befejezése található ki előre, de a feldolgozás is gyakran közhelyes, kézenfekvő, mint egy sláger esetében. A második és harmadik részben pedig csak az derül ki, hogy Gounod voltaképpen ugyanúgy nem tudott ezekről a dolgokról semmit, mint bármelyikünk. Nincs nagyszabású látomás, nincs semmi különleges, csak a mű vége felé még odakerül egy szép négyes, aztán elhangoskodják a dicsőítő kórust, és mindenki mehet haza. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy a bemutatón, Birminghamben miért volt viszonylag nagy sikere a műnek, hacsak nem azért, amit Shaw az angolok oratóriumokban való borzadályos gyönyörűségének nevezett. Bizonyos közönség elhiszi, hogy ha valami hosszú, unalmas és kimerítő, akkor az jót tesz a léleknek.

Ami a magyar bemutatót illeti, munka láthatólag volt benne. A nemzetközi első osztályba tartozó Marcello Viotti vezényelt, parádézva, rájátszva mozdulatai festőiségére, de nem kifejezéstelenül. A négy szólista között kiemelkedő volt Frankó Tünde intenzív jelenléte, s a vendég Zoran Todorovic erős, átható tenorhangja. Hogy az alt szólamot Lukin Márta nagyon színtelenül énekelte, az korántsem akkora probléma, mint amekkora Szüle Tamás félsikerű közreműködése. A bariton ugyanis fontos szólam a darabban, Jézus, illetve Szent János hangja, de többnyire abban a fekvésben kell megszólalnia, ami Szüle Tamás számára már kissé kényelmetlenül magas, ahol az ő orgánumának lesz valami kesergős, bánatos színezete - ez pedig mind pusztán auditív élményként, mind a jelentés szempontjából kétes.

A Rádiózenekar nem kifejezetten inspiráló, de megfelelő közreműködése fölött erőteljesen, jól dolgozott a Rádióénekkar - bár ők sem problémátlanok. Színük is van, erejük is, dinamikájuk is, de egyre nyilvánvalóbb, hogy a tenor szólamot sürgősen erősíteni kellene, mert önmagukban sem szólalnak meg szépen, a kórus egészét tekintve pedig gyengék, elvékonyodik, szinte kilyukad a zene szövete náluk. Ennek ellenére, ha a koncert egy igazán szépen sikerült részét kell megemlíteni, akkor a hangverseny elejéről a Palestrinát idéző A custodia matutina kezdetű részt nevezném meg - ahol a kórus minden kíséret nélkül énekelt. És amikor még előttünk volt két óra a teljes műből.

Fáy Miklós

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: webmaster@storage.hu