"Bizalommal tért haza mindenki"

Beszélgetés Szalay János teológiai tanárral

"A Tolna megyei Tamásiban születtem, s gyermekkoromban kerültem Pécsre. Igen egyszerű, ám vallásos emberek voltak a fölmenőim, nagyszüleim földművesek voltak, édesapám járásbírósági tisztviselő" - mondja Szalay János. Tanulmányait a ciszterci Nagy Lajos Gimnáziumban folytatta, majd 1941-ben a pécsi szeminárium növendéke lett. 1946-ban szentelték pappá. Hoszszú tanári, lelkipásztori pálya után augusztus tizenötödikével vonult nyugállományba. Aki ismeri őt, mindenki azt mondja: ilyennek képzeli el a jó embert.

- Teológiai fejlődésemre dogmatikatanárom, Dőry László volt a legnagyobb hatással, de a többieket is tisztelettel, hálával emlegetem. Ami a lelki nevelést illeti, szívesen emlékezem a jezsuita Cser-Palkovics Istvánra, aki később Bécsbe került. Nem volt zavartalan a fölkészülés: előbb a németek laktak a szemináriumban, később az oroszok foglalták el az épületet. 1944 októberében hazaküldtek bennünket, s csak 1945 húsvét táján kezdődött ismét a tanítás.

A tudományosság iránti elkötelezettség már ekkor jelentkezett Önben?

- 1947-ben egy évig a Központi Szeminárium hallgatója voltam, ahol végül doktori címet szereztem.

Tizenöt évig káplánkodott. Ez az időszak 1946 és 1961 közé esett. Falusi káplánként talán kissé szélárnyékos helyre került, ahol kimaradhatott a hatalommal való összeütközésből.

- Minden ütközést nem lehetett elkerülni. Belénk ivódott a félelem. Ennek jellemzésére egy apró eset: éppen hazafelé tartottam az egyik tanyáról, ahol hittanórát tartottam, amikor az úton összetalálkoztam a tanácselnökkel. Erre följelentett, mondván: házról házra járok, és a rendszer, a népi hatalom ellen agitálok. A följelentést azonban szerencsére a hivatalban dolgozó egyik barátom elemelte, s elhozta hozzám.

Október 23-án beszélgetünk. 1956-ban hogyan élte meg ezt a napot, s a következő időszakot?

- Akkoriban néhány esztendeje már Szekszárdon voltam káplán. Az első hírek után fölkerestek az általános iskola végzős növendékei, s kérdezték, mire számíthatnak. Akkor még úgy látszott, ami történik, a kommunisták belügye, s ki tudja, mi húzódik meg mögötte.

Szekszárdon eleinte nem volt semmiféle mozgolódás. Később özönlöttek a hírek, s akkor megmozdult a város. A forradalmárok átvették a hivatalok vezetését, de gondoskodtak arról, hogy a régi embereket ne érje bántódás. November 2-a első péntek volt, a szokásos ünnepi szentmisét a forradalom áldozataiért ajánlottuk föl. Meghívtuk a város új vezetőit. Majd fölkeresett az egyik iskola igazgatója, hogy áldjuk meg a kereszteket, amelyeket azután kifüggesztettek az iskolai tantermek falára. Különös, de a keresztek egészen az 1956-57-es tanév végéig ott maradtak, amikor meszelés címen levették őket. Szekszárd akkoriban parasztváros volt, s lakói mélyen, őszintén ragaszkodtak a hitükhöz. A kereszt eltávolításával közvetlenül a forradalom után nem akartak még nagyobb ellenszenvet kelteni.

Délután a temetőben - a régi szokást fölújítva - a halálról, a halottakról, az örök életről prédikáltam - nemcsak a katolikusoknak, hanem a város valamennyi polgárának. Ezért a beszédért, amelybe belefoglaltam a forradalom gondolatát is, nem vontak felelősségre.

Azután elérkezett november negyedike, a forradalom leverésének napja.

- Számunkra nagy meglepetés volt. Még szombaton is azt hittük, hogy jó irányba haladnak az események. Negyedikén a főmisén egyik káplántársam, Kántor József óriási tömeg előtt arról prédikált, hogy Jézus lecsendesíti a háborgó tengert, parancsol a természet erőinek. Megnyugtató, bátorító volt a beszéde. Megkönnyebbüléssel, bizalommal tért mindenki haza, de este már úrrá lett a félelem. Halotti csend honolt az utcákon, csak olykor lehetett egy-egy autó hangját hallani. Következő nap tudtuk meg, hogy már az első éjszaka kiket hurcoltak el: a város vezetőit, a megyei újság főszerkesztőjét, s a kántorunkat is, de senki nem tudta, miért.

A nehéz évek után elérkezett 1961, amely változást hozott az életében.

- Rogács püspök halála után Cserháti József lett a káptalani helynök, akit még gimnazista koromból ismertem. Ő ajánlotta föl Győrt, ahol dogmatikatanárt kerestek a hittudományi főiskolán.

A pécsi szeminárium megszüntetése után Győrbe kerültek az egyházmegyés növendékek, ahol egészen 1991-ig képezték őket. Milyen következményekkel járt a papképzésben, hogy a kommunisták több egyházmegyei szeminárium működését betiltották?

- Jelentős mértékben viszszaesett a teológiai oktatás színvonala. Egyre gyengébb lett a tanárok fölkészültsége, hiszen külföldön nem képezhették magukat. Nemigen lehetett hozzájutni korszerű szakkönyvekhez sem, a tanárok közül pedig az elzártság miatt egyre kevesebben beszéltek nyelveket. Nem állt rendelkezésre sokszorosítási lehetőség, hogy jegyzetet adhassunk a hallgatók kezébe. Másrészt az egyházmegyei iskolába járó, papságra készülő fiatalok érettségijét - bár kiváló oktatást kaptak -, az állam nem ismerte el, ezért egyre kevesebben jelentkeztek oda, végül megszűnt.

Ma már alig tudott: mi volt az egyházmegyei iskola?

- Amikor 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, a pécsi egyházmegye - de talán más egyházmegye is - fölállított egy iskolát kizárólag papságra készülők számára, amelyben jezsuita és ciszterci tanárok tanítottak.

Milyen hatással volt a zsinat a hazai egyház életére?

- Sürgető szükség lett volna arra, hogy a papnevelést ennek szellemében megreformálják. Cserháti József püspök annyit el tudott érni, hogy a zsinati határozatokat és magyarázatokat ki lehessen adni. Ebben a munkában jómagam is részt vettem.

Később a zsinati teológiát feldolgozó, teológushallgatóknak készült kiadványsorozat látott napvilágot, amelynek szerkesztője voltam. Ezekből a jegyzetekből fejlődött ki azután Előd István Dogmatikája, az Egyház és a vallás című műve, Szántó Konrád háromkötetes egyháztörténelme, Várnagy Antal Liturgikája és más értékes művek. Több, ekkoriban született jegyzet megérdemelte volna, hogy könyv alakban jelenjen meg, de nem került rá sor. Ezek közül egyik győri kollégám és barátom, Altdorfer Károly művét, a Missziológiát külön is ki kell emelnem.

Mekkora politikai, ideológiai nyomás nehezedett a szemináriumra?

- Valamiképpen minden szemináriumot érintette az, ami a Központi Szemináriumban kezdődött, amikor a hallgatók nem voltak hajlandók részt venni a békepapi gyűlésen, s ezért saját elöljáróikkal távolíttatták el őket. Különösen nehéz helyzetet jelentett, amikor betelefonáltak a szemináriumba, hogy egyik vagy másik kispap jelenjen meg a rendőrségen.

Felelősségre akarták vonni, vagy be akarták építeni az illetőt ilyenkor? Netán csak a tanárok és a kispapok közötti bizalmatlanságot kívánták növelni ezzel?

- Nem tudom, mi történt ilyenkor, mert senki nem kérdezte a visszatérőt, akinek talán szankciók terhe mellett meg is tiltották, hogy beszéljen.

Milyen volt így a szemináriumi légkör?

- Élt bennünk valamiféle hősi bizalom a paptársak és a kispapok iránt: lehetetlen, hogy besúgó legyen köztük. Nem emlékszem, hogy effajta bizalmatlanság mérgezte volna a légkört, pedig könnyen lehet, hogy voltak besúgók.

1987-ben elhagyta Győrt...

- Nyugdíjba készültem. Amikor az erdélyi menekültek nagy számban jelentek meg 1988-ban Pécsett, a város kijelentette: nincs fölkészülve az ellátásukra, de fölajánlották a püspöknek: ha akarja, újjászervezheti a Karitászt. Engem bízott meg a főpásztor ezzel, s hetvennyolcadik születésnapomig vezettem a munkát. Az erdélyi magyarok 1988 elején még hiába jöttek Magyarországra, visszaadták őket. 1988 második felében már megtűrték őket, mi pedig pénzt, élelmet, munkát, jogsegélyt adtunk nekik.

Emlékezetes az 1988-as karácsony. Minden erdélyi menekültet hívtunk a pálos templomba. Rengetegen voltak, de még több volt a város lakossága által összeadott adomány. Ezt nem szétosztottuk, hanem kihirdettük: mindenki vihet, amennyit akar. Volt ott élelem, édesség, játék, ruhanemű. Amikor eltávoztak az emberek a templomból, az adományokból még maradt is. Ez az adakozó szellem feledhetetlen.

Mintegy három évig foglalkoztunk az erdélyiekkel, 1991 első felében úgy látszott, megszűnt a menekültprobléma. Az év második felében azonban már megjelentek a délszláv háború áldozatai. Sokan voltak, az egész országban főleg a mi megyénkben összpontosultak. Több tábort nyitottak meg részükre.

Külföldről a Szentatya volt az első, aki segélyt küldött a pécsi karitásznak, tízezer dollárt, amelyet a menekülttáborok között osztottunk szét.

1994 első félévében összesítettük: mintegy ötszázmillió forint értékben osztottunk ki adományokat, ami mai értéken egy-két milliárd lehet.

Jutott-e figyelem a magyarországi rászorulókra?

- 1994 második felétől tudtunk egyre inkább foglalkozni a hazai szegényekkel. Előbb a hajléktalanokkal, majd lassanként kialakultak a csoportjaink. Pécsett a kertvárosiak például évek óta népkonyhát üzemeltetnek. Ugyanez a csoport minden csütörtökön háromszáz sokgyermekes családnak juttat el élelmiszercsomagot. Az egyik közeli iskolában jelezték a tanárok, hogy sok gyermek reggeli nélkül megy az iskolába. Ott negyven diáknak adnak rendszeresen tízórait. Komlón alakult ki a legnagyobb karitászcsoport. A bányák megszüntetésével ugyanis igen sokan szegényedtek el. Ez a csoport karitász-óvodát is működtet, a szekszárdiak pedig szenvedélybetegeket gondozó központot.

Augusztusban ment nyugdíjba. Szavaiból azonban kiderül, nem szakadt el sem a teológiától, sem a szegényeket támogató munkától.

- Még 1985-ben teológiai tanfolyamot szerveztem felnőtteknek, ahol idén júniusig tanítottam. Ott is és a Karitászban is fölajánlottam, amiben tudok, segítek.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: webmaster@storage.hu