Bármelyikünk szent lehet(ne)

Mármint a szentek egyike, akiket ez év november 1-jén megünnepeltünk. Mert az életszentség nem egy bizonyos korhoz kötött - például középkori - "deviancia", azaz rendellenesség, hanem egészen logikus jellemzője és következménye az Istennek tetsző életre való igyekezetnek. Azt jelenti, hogy Isten nemcsak "saját képmására és hasonlóságára teremtette" az embert (vö. Ter 1,26), de ez az ember tényleg így-úgy hasonlít is rá!

Hogyan? Először talán valamiféle teljesítményt gondolunk ennek hátterében: hősies vértanúságot; bátor, az üldöztetéstől sem visszarettenő igehirdetést; elszánt szerzetesi engedelmességet; mindenét eladó, szétosztogató szegénységet; foggal-körömmel megőrzött szüzességet. Aztán meg egy szobrot vagy egy festményt a templomban... Igen, láthatóvá többnyire így válik az, ami igazán fontos: hogy mi van belül, a szívben és a lélekben! A szentté avatottak egyike, Assisi Ferenc ezt az "igazán fontosat" így fogalmazza meg: A szentség elsősorban üresség, amit fölfedezünk magunkban, és elfogadunk; és Isten maga jön, hogy betöltse azt abban a mértékben, ahogy megnyílunk az ő teljességére.

Tehát aki szent lett, ismerte önmagát, felismerte önmaga határait és hiányosságait - gyakran bűneit -, és ezekkel együtt, illetve ezek ellenére akart jobbá válni. Mindent megtett a jobbért, igazabbért, ami tőle telt, amire pedig már nem volt képes, azt bízva kérte Istentől. Mert aki kér, az kap - mint tudjuk Jézus tanításából (Lk 11,10). Kap kegyelmet, erőt, amely segít ebben a törekvésben.

Mindnyájan ismer(het)ünk ilyen embert, s nem is csak szentté avatottat. Mert így élni próbáló ember rengeteg van a világon. És bármilyen hihetetlen, nekünk, ma élő keresztényeknek is feladatunk ez. Úgy tanulni meg a leckét, hogy tudásomról Krisztusnak is számot merjek adni; úgy és olyat játszani, hogy ő is jókedvvel beállhasson; úgy vállalni és nevelni a gyermekeket, hogy az Emberfia is szívesen lenne az; úgy készíteni az ételt, hogy Jézus is szívesen fogyasztana belőle; úgy építeni fel egy házat, hogy az Úr is biztonságban érezze magát falai között.

Összefoglalóan: úgy szervezni meg az életemet, hogy benne Isten is helyet kapjon. És nem kényszerből, hogy megmentsen, hanem mert tudatosan - az előbb említett módon - helyet készítek a számára.

Ha így gondolunk a szentekre és a magunk életcéljára, a halottak napja is más jelentéssel bír ezután. Nem csupán szomorúságot hoz egy meghalt szerettünkre való emlékezés, hanem reményt gyújt: ha az eddig írtak róla is elmondhatók, vagyis törekedett mind jobbá válni Isten tetszésére és embertársai javára, s ezen állapotában szólította őt mennyei Atyánk magához, akkor ő is szent lehet! "Akkor lesz jobb a világ, ha több lesz a szent". Írásom címét is - ahogy életemet is szüntelenül - ki kell javítanom tehát: Mindenki szent legyen!

Kecskés Attila

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: webmaster@storage.hu