|
Új Hang Zsákutca avagy egy fiatal kísérlete önmaga megtalálására Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni; ki tapogatózva, ki ahogy éppen tud. (Hermann Hesse) Magyarországon, s a világon emberek százezrei, milliói kérdezik maguktól: ki vagyok én? Miért jöttem a világra? Mi a küldetésem? Sokan a kábítószerhez nyúlnak. Megoldást várnak. Mások egyszerűen kíváncsiak egy másik, érdekesebb világra. Van két barátom. Keresik magukat, mint annyian közülünk. András tizennyolc éves. Kíváncsiságból próbálta ki. * * * Azt hiszem teljesen normális életet élek - mondja András -, a szüleimtől mindent megkapok, amire szükségem van. (Lassan beszél, azt mondja azóta nehezebben forog a nyelve.) - Tulajdonképpen nincs igazi problémám az élettel, csak nem találom a helyem a világban. Az egész olyan idegen és gonosz - mosolyog, és úgy néz, mintha minősítést várna. Mit jelent az, hogy nem találod a helyed? - Tudod, nem jövök ki az osztálytársaimmal sem. Nem szeretem azokat az embereket, akik a mobiltelefonon, számítógépen és az aktuális divaton kívül esetleg a szexuális kalandjaikról tudnak beszélgetni. Az osztálytársaim kilencven százaléka ilyen. Kicsit úgy érzem, hogy az érzelmek, a lélek már nem jelent semmit. Csupán a külsőségekre adnak, és a belső értékek nem számítanak. (Megint zavart, nem tudja folytassa-e. Rám néz, aztán a padlóra, néhány másodperces csönd után folytatja.) - Más vagyok mint ők. Sokszor szünetben egyedül ülök egy padon, és élvezem a magányt. Nem vágyom a társaságukra, ugyanakkor mégis jó lenne tartozni valahová. Vannak barátaid? - Szolnokra szerettem járni, ott több haverom volt, és sokkal szabadabb voltam. Itthon is van néhány barátom. A suliban is van egy, de ő nem olyan igazi. Most már tudom, hogy ő nem barát. Mitől vagy ilyen biztos ebben? - Hmm! Ő az egyetlen ember, akivel szoktam beszélgetni az osztályban. Nemrég megemlítettem neki, hogy szívesen kipróbálnék valamilyen hallucinogén szert. Ő azt mondta, hogy ebben tud segíteni. Van egy gyomnövény - a nevét szándékosan nem mondom - amelyiknek a magja olyan hatással van az emberi szervezetre, mint a kábítószerek. Ő gyakran használja, sőt termeszti is ezt a növényt otthon, és szívesen hoz nekem magokat. (Idegesen játszik az ujjaival, lesüti a szemét és úgy folytatja.) - Tehát hozott nekem magokat. Megkérdeztem, hogy mekkora adagot kell bevenni. Azt mondta "egy kis maréknyit". Felelőtlenül, minden egyéb utánajárás nélkül megettük (én és a bátyám) a megfelelőnek hitt mennyiséget, és vártuk a hatást. Valami olyan élményre számítottunk, ami nem maradhat ki az életünkből. Csodálatos, színes fantáziaképeket, álomvilágot szerettünk volna látni és megtapasztalni. De sajnos nem jött be a dolog! Túl sokat vettünk be. (Elhallgat, maga elé mered. Rágyújt egy cigarettára, idegesen, de nagyon lassan szívja. Látszik, hogy nem szeret emlékezni erre. Nem akarom siettetni. Csöndben, kérdően nézek rá. Lassan, szaggatottan folytatja.) - Mindez egy kocsmában történt. Mire hazaértünk, már látszott rajtunk, hogy valami nincs rendben. Persze a szüleink előtt el akartuk titkolni a dolgot, megpróbáltunk csöndben felmenni a szobánkba. Természetesen ez nem sikerült, nem sikerülhetett! A mozgásunk koordinálatlanná vált. Nem létező tárgyakat láttunk, a létezőknek pedig lépten-nyomon nekimentünk. (Egy pohár vizet kér. Azt mondja mostanában könnyen kiszárad a szája. Iszik, aztán folytatja.) - A szüleink persze észrevették a dolgot. Én azt mondtam: csak berúgtunk. Valahol félúton voltam a tudatosság és a tudattalanság között. A bátyám már akkor teljesen a szer hatása alatt volt. Hallucinált, félrebeszélt, és több dühroham tört rá. Akkor teljesen hidegen hagyott a dolog! Kinevettem és lefeküdtem aludni. Az éjszakából szinte semmire nem emlékszem. Reggelre semmi sem változott, a bátyám tombolt, nagyon agreszszív volt. Én még néha visszatértem a való világba. Jött az orvos. El kellett mondanom neki. Azonnal kórházba vitetett. Mindketten az intenzív osztályra kerültünk. (Elhallgat, félelem tükröződik az arcán. Csönd.) Van valami emléked a kórházból? - Napokig a paplanomat használtam televíziónak. Nagyon érdekes, sokszor ijesztő képek jelentek meg a gyűrődéseken, de amíg a szer hatása alatt voltam, egyszer sem éreztem félelmet. Éjszakákon át beszélgettem egy kólásüveggel, amiről azt hittem, hogy ő Szent István király. Barátaim képei jelentek meg és tűntek el az ágyam mellett. Sokszor kitéptem az infúziót és elindultam, hogy megkeressem a bátyám. Nem együtt voltatok? - Nem, ő a pszichiátriára került az agresszív kirohanásai miatt, én pedig a belgyógyászatra. Persze az orvosok nem engedtek át, amíg ki nem tisztult az agyam. Mikor kijózanodtam, átmentem hozzá. Alkoholisták, kábítószeresek, bepelenkázott felnőttek között feküdt. Mindketten sírva fakadtunk, amikor megláttuk egymást. Alapvetően tehát negatív ez az élmény? - Nagyon kevés jó dologra emlékszem abból a néhány napból. Igen, sokkal több rossz volt benne, mint amennyi jó. A következményekről nem is beszélve. A májam sajnos károsodott, hogy mennyire, azt a következő kórházi vizsgálatok után tudják csak megmondani. Tulajdonképpen miért történt veled mindez? - Nem tudom! Mint mondtam, teljesen normális életet élek, csak valami pluszra vágytam, valamire, ami segít eljutni önmagamhoz. El akartam felejteni minden rosszat, ami a világban és bennem van. Most már tudom, ennek nem ez a módja. * * * Az ember élete lehetőség, hogy megtalálja az utat, amely a sorsához vezet. De rábízhatjuk-e magunkat a sorsra? És ha ez a sors bűnökre, sötét dolgokra csábít? Van-e megoldás? Van-e recept önmagunk megtalálására? Minderre most sem tudok válaszolni. Andrástól csak azt tudtam meg, hogy hol ne keressük a megoldást. Eszteró Judit
|
||||||
Új Ember:ujember@drotposta.hu
|