Uj Ember

2001. február 25.
LVII. évf. 8. (2744.)

Emlékezz ember,
hogy porból vagy,
és porrá leszel!

Főoldal
Lelkiség
Az üdvösség (mindennapi) útján
Gézák - avagy a névtalány kegyelme
ÉLET ÉS LITURGIA - Elindulás húsvét felé
Negyvenkilencedik zsoltár
A hét liturgiája C év
Katolikus szemmel
Hiánycikk az emberi
tartás ?!
Lelki ismeret
Vissza a természethez?
Ki mit (nem) tud?
Műlesiklás
Lapszél
Élő egyház
Német-magyar teológiai nap
Testi-lelki kalandok
Papok Somogy szolgálatáért
Kiosztották a jubileumi pályázat díjait
Élő egyház
Történelmi egyházak Szerbiában
Az egyház a nemzeti kisebbségekért
Mindszenty József Rómában
Fórum
Könyvespolc
Az Olvasó írja
Ördögök ünnepe
Vasárnapi ebéd
Fórum
Egyházfegyelem, liturgia,
új boldogok és szentek
Szelíd fény, vezess
Newmann bíboros időszerűsége
Világiak az egyházban 3.
Fórum
Húsz éve jelent meg
Enciklika az isteni irgalomról
Az ügyfél mögött az embert nézik
A Testamentum továbbra is korrekt segítséget nyújt
Szombathelyi Egyházmegye
A szentév bezárása
a szombathelyi székesegyházban
Isten jelenlétének tanúi
Megszentelt Élet Világnapja Zalaegerszegen
A jáki templom kórusa
A tornaterem az egyházközséget is szolgálja
Katolikus általános iskola Jánosházán
Déli harangszó
Ifjúság
Gondola
Gondolatok hamvazószerdán
Oratórium született
A hazai "keresztény könnyűzene" helyzetéről is beszélgettünk a szerzővel
Olvassunk régi szövegeket?
Rejtvény tíz év alattiaknak
Kultúra
Üzen az Úr
"Cappuccino este 8-kor"
Eperjes Károly a Budaörsi Játékszinben
Zenei áhítat a Mátyás-templomban
A vigasz
Hit a szóban
Mozaik

Hetvenéves a Vatikáni Rádió
Gyógyerejű mályvarózsa
"László, szent király"
Hiányom nagyon fáj
Szent Erzsébet kilencvenéves temploma
Pápai érdekességek IX.
Új lehetőség a szem fénytörési hibáinak megszüntetésére

 

Bárány Tamás

A vigasz

Élt egyszer egy költő a kincses Iszfahán városában. Ghazaljai oly szépek voltak, hogy nevét mihamar híressé tették egész hazájaszerte. Teherántól Kermansáhig, Síráztól Tabrízig az ő verseit dalolták a szerelmes szívű leányok, s szavalták az érzékeny lelkű ifjak. Huszonöt éves sem volt, de nevét már a másik nagy poéta, Háfíz nevével együtt emlegették.

Ám míg a nagy, híres Háfíz kedélye víg volt, s a bort, szerelmet és barátait szerette, Ibrahim borús lelke a magány után sóvárgott. Legszívesebben a városszéli folyó partjára járt ki alkonyórán. Ilyenkor a víz mentében leült, s munkához látott. Pengette, egyre pengette lantját egymagában, szemét a halkan csobbanó folyó átellenes partján nyugtatván. Nézte a túlnan lebukott nap hunyó fényeit, a lassan nyiladozó estét - ámde mit se látott. Önmagába merült, hogy új és új dalok szépségeit fakassza fel lelkéből.

Történt egyszer, hogy Allahnak tetsző életű zarándokok népes csapatja haladt át a városon, hogy Ramadán böjtjének alkalmából Husszein és Hasszán herceget ünnepeljék, a nagy kalifa, Ali két fiát. Az istenfélő muszlimoknak egy függőhídon kellett átkelniök, hogy a nagymecsetből a kalifafiak emlékének szentelt türbéhez jussanak, amely egy dombon állott, tán fél mérföldnyire a várostól.

A zarándokcsapat most ért oda a folyó hídjához. Kétoldalt gyerkőcök futottak, elöl egy délceg ifjú lépdelt, Hasszán herceg görbe kardjával. Ám alig lépett rá a hídra, az megingott alatta, s néhány pillanatig ide-oda hintázván, egyszerre összeomlott. A szépszál, kardos ifjú ember aláhullott a vízbe.

A rémült zarándokok megtorlottak a híd följárójánál, majd földreborultak, úgy áldották Allah irgalmát s bölcsességét, hogy éppen jókor roskasztván össze a hidat, megmentette őket a biztos pusztulástól. Háromszor érintették homlokukkal Mekka iránt a földet, elrebegték, hogy nincs másutt erő és nincsen hatalom, egyedül a magasztos és irgalmas Allah kezében, majd föltápászkodtak, és csónak után kezdettek futkosni, amivel ifjú vezetőjüket kimenthetnék a vízből.

Amaz addigra már messzire sodródott a folyóban. Úszni sosem tanult, s a derekára hurkolt kard súlya kegyetlenül húzta lefelé. Vergődött, csapkodott, küszködött a sodrással - de bizony egyre lankadtabban. Néha felüvöltött, ám aztán felhagyott vele, mert csak fogyó erejét vesztegette; társait már régen nem látta.

Egyszerre hangot hallott a part felől, s ereje utolsó lobbanásával felordított:

Segítség!

S azután még háromszor:

Segítség! Segítség! Segítség!

És nézte, nézte a partot, kidülledő szemmel. Egy ember ült ott, kezében furcsa szerszám, nyilván mentőöv-féle és valamit kiált neki. Iszonyú akarattal kiemelte fejét a vízből, hogy tisztábban hallja a férfi hangját. Szívén átremegett a forró reménység. Ama férfi a parton minden bizonnyal azt kiáltja: jön már a segítség! Egy kis türelem még, és minden jóra fordul! Vagy ha ezt nem ígérheti is, legalább annyit üzenjen: hogyan kell úszni... Erőt, bátorítást, testvéri szót küld, amely megerősíti testét, lelkét, hogy bírja még a vergődést itt a habok közt, hiszen hát ereje fogytán, zaklatott tüdeje szűkül, két karja lankad, feje lenyaklik, a lába görcsbe rándul...

Pillantásuk ekkor egybefonódott a parton ülő férfiéval. És most végre kivehette vízmosta szeme sugarával a férfiú kezében lévő szerszámot: lant volt. S a hangját is hallotta már; egy ghazalt énekelt. A dal így hangzott:

A véges élet, látod,

csak egyben végtelen:

tipródik rajt' a Sátán,

tobzódik féktelen!

Kínunk és szenvedésünk

ó jaj, teménytelen -

a lét csak hiú ábránd,

s minden reménytelen!

A vízben vergődő ifjú szájából ekkor levegő bugyborékolt fel, görcsösen szívott volna újat, ám megint csak vizet nyelt.

És alámerült a habokba.

 

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu