Bárány Tamás

A vigasz

Élt egyszer egy költő a kincses Iszfahán városában. Ghazaljai oly szépek voltak, hogy nevét mihamar híressé tették egész hazájaszerte. Teherántól Kermansáhig, Síráztól Tabrízig az ő verseit dalolták a szerelmes szívű leányok, s szavalták az érzékeny lelkű ifjak. Huszonöt éves sem volt, de nevét már a másik nagy poéta, Háfíz nevével együtt emlegették.

Ám míg a nagy, híres Háfíz kedélye víg volt, s a bort, szerelmet és barátait szerette, Ibrahim borús lelke a magány után sóvárgott. Legszívesebben a városszéli folyó partjára járt ki alkonyórán. Ilyenkor a víz mentében leült, s munkához látott. Pengette, egyre pengette lantját egymagában, szemét a halkan csobbanó folyó átellenes partján nyugtatván. Nézte a túlnan lebukott nap hunyó fényeit, a lassan nyiladozó estét - ámde mit se látott. Önmagába merült, hogy új és új dalok szépségeit fakassza fel lelkéből.

Történt egyszer, hogy Allahnak tetsző életű zarándokok népes csapatja haladt át a városon, hogy Ramadán böjtjének alkalmából Husszein és Hasszán herceget ünnepeljék, a nagy kalifa, Ali két fiát. Az istenfélő muszlimoknak egy függőhídon kellett átkelniök, hogy a nagymecsetből a kalifafiak emlékének szentelt türbéhez jussanak, amely egy dombon állott, tán fél mérföldnyire a várostól.

A zarándokcsapat most ért oda a folyó hídjához. Kétoldalt gyerkőcök futottak, elöl egy délceg ifjú lépdelt, Hasszán herceg görbe kardjával. Ám alig lépett rá a hídra, az megingott alatta, s néhány pillanatig ide-oda hintázván, egyszerre összeomlott. A szépszál, kardos ifjú ember aláhullott a vízbe.

A rémült zarándokok megtorlottak a híd följárójánál, majd földreborultak, úgy áldották Allah irgalmát s bölcsességét, hogy éppen jókor roskasztván össze a hidat, megmentette őket a biztos pusztulástól. Háromszor érintették homlokukkal Mekka iránt a földet, elrebegték, hogy nincs másutt erő és nincsen hatalom, egyedül a magasztos és irgalmas Allah kezében, majd föltápászkodtak, és csónak után kezdettek futkosni, amivel ifjú vezetőjüket kimenthetnék a vízből.

Amaz addigra már messzire sodródott a folyóban. Úszni sosem tanult, s a derekára hurkolt kard súlya kegyetlenül húzta lefelé. Vergődött, csapkodott, küszködött a sodrással - de bizony egyre lankadtabban. Néha felüvöltött, ám aztán felhagyott vele, mert csak fogyó erejét vesztegette; társait már régen nem látta.

Egyszerre hangot hallott a part felől, s ereje utolsó lobbanásával felordított:

Segítség!

S azután még háromszor:

Segítség! Segítség! Segítség!

És nézte, nézte a partot, kidülledő szemmel. Egy ember ült ott, kezében furcsa szerszám, nyilván mentőöv-féle és valamit kiált neki. Iszonyú akarattal kiemelte fejét a vízből, hogy tisztábban hallja a férfi hangját. Szívén átremegett a forró reménység. Ama férfi a parton minden bizonnyal azt kiáltja: jön már a segítség! Egy kis türelem még, és minden jóra fordul! Vagy ha ezt nem ígérheti is, legalább annyit üzenjen: hogyan kell úszni... Erőt, bátorítást, testvéri szót küld, amely megerősíti testét, lelkét, hogy bírja még a vergődést itt a habok közt, hiszen hát ereje fogytán, zaklatott tüdeje szűkül, két karja lankad, feje lenyaklik, a lába görcsbe rándul...

Pillantásuk ekkor egybefonódott a parton ülő férfiéval. És most végre kivehette vízmosta szeme sugarával a férfiú kezében lévő szerszámot: lant volt. S a hangját is hallotta már; egy ghazalt énekelt. A dal így hangzott:

A véges élet, látod,

csak egyben végtelen:

tipródik rajt' a Sátán,

tobzódik féktelen!

Kínunk és szenvedésünk

ó jaj, teménytelen -

a lét csak hiú ábránd,

s minden reménytelen!

A vízben vergődő ifjú szájából ekkor levegő bugyborékolt fel, görcsösen szívott volna újat, ám megint csak vizet nyelt.

És alámerült a habokba.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu